A magánossághoz

Áldott Magánosság, jövel! ragadj el

 Álmodba most is engemet;

 Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,

 Ringasd öledbe lelkemet!

 Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam;

 Hogy itt Kisasszondon reád találtam.

 E helybe andalogni jó,

 E hely poétának való.

Itt a magános vőlgybe és cserében

 Megfrisselő árnyék fedez,

 A csonka gyertyányok mohos tövében

 A tiszta forrás csergedez.

 Két hegy között a tónak és pataknak

 Nimfái kákasátorokba laknak;

 S csak akkor úsznak ők elő,

 Ha erre bőlcs s poéta jő.

A lenge hold halkal világosítja

 A szőke bikkfák oldalát,

 Estvéli hűs álommal elborítja

 A csendes éjnek angyalát.

 Szelíd Magánosság! az íly helyekbe

 Gyönyörködöl s múlatsz te; ah, ezekbe

 Gyakran vezess be engemet,

 Nyugtatni lankadt lelkemet.

Te a királyok udvarát kerűlöd,

 Kerűlöd a kastélyokat;

 S ha bévétődsz is, zsibbadozva szűlöd

 Ott a fogyasztó gondokat.

 A félelem s bú a vad únalommal -

 Csatáznak ott a tiszta nyúgalommal.

 A nagy világ jótétedet

 Nem tudja s útál tégedet.

Ohajtoz a fösvény, de gyötrelemmel

 Goromba lelkét bünteted;

 A nagyravágyót kérkedő hiszemmel

 A lárma közzé kergeted.

 Futsz a csatázó trombiták szavától,

 Futsz a zsibongó városok falától:

 Honnyod csupán az érező

 Szív és szelíd falu s mező.

Mentsvára a magán szomorkodónak

 Csak a te szent erődbe van,

 Hol bíztatásit titkos égi szónak

 Hallhatja a boldogtalan.

 Te azt, ki megvetette a világot,

 Vagy akinek már ez nyakára hágott,

 Kiséred és apolgatod;

 Magát magával bíztatod.

Te szűlöd a virtust, csupán te tetted

 Naggyá az olyan bőlcseket,

 Kiknek határtalanra terjegetted

 Testekbe kisded lelkeket.

 Tebenned úgy csap a poéta széjjel,

 Mint a sebes villám setétes éjjel;

 Midőn teremt új dolgokat

 S a semmiből világokat.

Óh, kedves istenasszony! én is érted

 Gyakorta mint sohajtozom,

 Mert szívemet baráti módra érted,

 Midőn veled gondolkozom.

 Ártatlanúl kecsegtetel magadba,

 Hív vagy, nem úgy, mint a mai

 Színes világ barátai.

Lám, mely zavart lármák között forognak

 A büszke lelkek napjai,

 Kőről kövekre görgenek, zajognak,

 Mint Rajna bukkanásai. -

 De ránk mikor szent fátyolid vonúlnak,

 Mint éji harmat, napjaink lehúllnak,

 Tisztán, magába, csendesen:

 Élünk, kimúlunk édesen.

Sőt akkor is, mikor szemem világán

 Vak kárpitot sző a halál:

 Ott a magánosság setét világán

 Béhúllt szemem reád talál.

 Síromba csak te fogsz alá követni,

 A nemtudás kietlenén vezetni:

 Te lészel, ah! a sírhalom

 Vőlgyén is őrzőangyalom.

Áldott Magánosság! öledbe ejtem

 Ottan utólsó könnyemet,

 Végetlen álmaidba elfelejtem

 Világi szenvedésemet.

 Áldott Magánosság! te légy barátom,

 Mikor csak a sír lesz örök sajátom.

 De ez napom mikor jön el?

 Áldott Magánosság, jövel!

1798