Az emberek

Hallgassatok, ne szóljon a dal,

 Most a világ beszél,

 S megfagynak forró szárnyaikkal

 A zápor és a szél,

 Könyzápor, melyet bánat hajt,

 Szél, melyet emberszív sohajt.

 Hiába minden: szellem, bűn, erény;

 Nincsen remény!

Hallátok a mesét: a népnek

 Atyái voltanak,

 S amint atyáik vétkezének,

 Ők úgy hullottanak:

 A megmaradt nép fölsüvölt:

 Törvényt! s a törvény újra ölt.

 Bukott a jó, tombolt a gaz merény:

 Nincsen remény!

És jöttek a dicsők, hatalmas

 Lábok törvény felett.

 Volt munka: pusztított a vas!

 S az ember kérkedett.

 S midőn dicsői vesztenek,

 Bújában egymást marta meg.

 S a hír? villám az inség éjjelén:

 Nincsen remény!

És hosszu béke van s az ember

 Rémítő szapora,

 Talán hogy a dögvésznek egyszer

 Dicsőbb legyen tora:

 Sovár szemmel néz ég felé,

 Mert hajh a föld! az nem övé,

 Neki a föld még sírnak is kemény:

 Nincsen remény!

Mi dús a föld, s emberkezek még

 Dúsabbá teszik azt,

 És mégis szerte dúl az inség

 S rút szolgaság nyomaszt.

 Így kell-e lenni? vagy ha nem,

 Mért oly idős e gyötrelem?

 Mi a kevés? erő vagy az erény?

 Nincsen remény!

Istentelen frígy van közötted,

 Ész és rosz akarat!

 A butaság dühét növeszted,

 Hogy lázítson hadat.

 S állat vagy ördög, düh vagy ész,

 Bármelyik győz, az ember vész:

 Ez őrült sár, ez istenarcu lény!

 Nincsen remény!

Az ember fáj a földnek; oly sok

 Harc - s békeév után

 A testvérgyülölési átok

 Virágzik homlokán;

 S midőn azt hinnők, hogy tanúl,

 Nagyobb bűnt forral álnokúl.

 Az emberfaj sárkányfog-vetemény:

 Nincsen remény! nincsen remény!

 1846. május előtt