Azokon a szép kék hegyeken túl…

Azokon a szép kék hegyeken túl

 Fogsz te élni, kedvesem, ezentúl,

 Ott fogsz élni boldog férjed mellett,

 Kit boldoggá egyedűl szived tett;

 Napkeletről messzebb napkeletre

 Jössz velem, hogy mulathass kedvedre,

 Odaviszlek szép Erdélyországba,

 Láposvölgyi regényes magányba.

 Hiszem, hiszem, hogy vidáman élünk,

 Mert ott csak a természet lesz vélünk,

 A dicső, az örökszép természet,

 Kinek arcát oly gyönyörrel nézed,

 Mert tudod, hogy leghivebb barátom,

 Kit sohasem kaptam hazugságon,

 Ki elűzi a lélek kigyóit,

 Ki sohasem sebesít, de gyógyit.

 Ottan élünk a világtol távol,

 Semmi sem jut el hozzánk zajábol,

 Csak az a halk, tengerféle morgás,

 Mely a zajnak csak viszhangja, nem más,

 S mely meg nem zavarja álmainkat,

 Sőt még költőibb álmakba ringat.

 Odaviszlek, egyetlen virágom

 A nagy földön, e nagy pusztaságon,

 Ott gyakorlom én be ezt a régen

 Óhajtott szót: kedves feleségem!

 Szatmár, 1847. szeptember 1-7.