Azokon a szép kék hegyeken túl

Iza onih modrih gorskih bila

 Fogsz te élni, kedvesem, ezentúl,

Od sada živećeš, moja najmilija,

 Ott fogsz élni boldog férjed mellett,

Privijena uz svog srećnog muža

 Kit boldoggá egyedűl szived tett;

Kome milje tvoje srce pruža;

 Napkeletről messzebb napkeletre

Upoznaćeš dragosti daleke

 Jössz velem, hogy mulathass kedvedre,

U rumeni nove zore neke,

 Odaviszlek szép Erdélyországba,

Dubrave Erdelja, samotnice,

 Láposvölgyi regényes magányba.

Podastreće pred nas svoje lice.

 Hiszem, hiszem, hogy vidáman élünk,

Usudu verni smo i ti i ja,

 Mert ott csak a természet lesz vélünk,

Jedini drug nam je priroda,

 A dicső, az örökszép természet,

Vekovečno divotno jestestvo,

 Kinek arcát oly gyönyörrel nézed,

Zanosa i divljenja nam mesto.

 Mert tudod, hogy leghivebb barátom,

Ima li druga boljeg, kaži,

 Kit sohasem kaptam hazugságon,

Što nikad ga ne uhvatih u laži,

 Ki elűzi a lélek kigyóit,

Što senku s duše bolne skida,

 Ki sohasem sebesít, de gyógyit.

Ne nanosi rane već ih vida.

 Ottan élünk a világtol távol,

Živećemo izvan svakih muka,

 Semmi sem jut el hozzánk zajábol,

I neće nas taći svetska buka,

 Csak az a halk, tengerféle morgás,

Samo romor nalik bruju mora,

 Mely a zajnak csak viszhangja, nem más,

Odjek nekih dalekih razdora,

 S mely meg nem zavarja álmainkat,

Nemoćan da rastera nam snove

 Sőt még költőibb álmakba ringat.

Dok nas uljuljkuje u zanose nove.

 Odaviszlek, egyetlen virágom

Tamo te vodim, jedini moj cvete,

 A nagy földön, e nagy pusztaságon,

Samoća i pustoš gde nisu uklete,

 Ott gyakorlom én be ezt a régen

Ne bi li reči za te izmišljene,

 Óhajtott szót: kedves feleségem!

Ženo moja mila, grunule iz mene!

 Szatmár, 1847. szeptember 1-7.