Önarckép

Vincent van Gogh elveszett levele testvéréhez

Oly szépen indult minden, drága testvér,

 Emlékszel a kis Vincentre, aki

 Az Isten egész kertjét le akarta

 Festeni. Olyan égő színeket

 És fényeket látott, hogy Tizián

 Elbújhatott volna mellette. Mint

 Ádám, aki először látta meg

 E csodás festményét az Ismeretlen

 Nagy Alkotónak, úgy bámultam én

 E szép világot. Egy kicsit bolondnak

 Tartottak ezért ők, a többi ember,

 Akik bizony a nekik célszerű

 Dolgok után törtetnek és reám

 Azt mondották: Jobb volna valami

 Okos dologba fogni. No, de engem

 Elhibázott az Ismeretlen Mester

 És most egy kertben, amelyet talán

 A paradicsom ellentéteként

 Teremtett, bűnhődöm nagy vétkemért,

 Mert egyszerűen gazdagítni vágytam

 A világot és embert s úgy szerettem

 Az életet, ahogy a gyermekek.

 Mindig is nagy gyermek maradtam én,

 Testvér, hiszen tudod, mert te szerettél

 S értettél engemet, elnézted azt,

 Hogy boldoggá akartam tenni itt

 Mindenkit, aki él, míg tönkrementem.

 A legcsodálatosabb fényeket

 Akartam festeni és elborult

 Egész világom. No de én hiszem,

 Hogy valahol egyszer majd az leszek,

 Aki akartam lenni. Egyelőre

 Elszenvedem az életet. Csak azt mind

 Sajnálom, amit megfesthettem volna:

 A képeket. Egy egész végtelent!