Édesen izzó

Mennyi életen át kergetőztünk:

kiscsikók napfényes réteken,

sasok a kihűlő ég puha ágyán,

aranyhalak széthulló üvegmedencében,

táltosok a fodros álom partjain,

hajad volt párnám,

szíved volt vánkosom,

minden testet öltésben,

a köztes lét hömpölygő áramában

figyeltem magunkat, kút fölé hajló,

ágak közt bújó, egeket bámuló,

a kócos ifjúságot lassan kifésülő,

nagy, barna szempárban visszatükröződő

félénk gyermekarcunk minden rezdülését,

ahogy az élet vizébe kavicsot dobálunk,

ahogy a hegyekké tornyosuló napok

csúcsára érve lassan megtanuljuk egymást.

Szíved volt párnám,

hajad volt vánkosom,

fejpántom két hűvös tenyered,

lakhelyem, örök lakhelyem

csilingelő nevetésed.