Esterházy Péter halálára
Amíg a nyár vizes homokján fönnakad,
gyorsul a hír, zuhan a vég felé.
Eddig azt hittem, örökéletű vagy.
Most mégsem múlik tőled a halál.
Miközben ellépsz, s végképp sorsunkra hagysz,
életed átsző mindent, mielőtt szerteszáll.
Te, kinek minden idegen volt,
amit nemlét itatna át,
most vézna gyorsan tűntél el
a vége-nincs terekben,
úgy, mint árnyak közé a félhold.
Ti, két fiatal férfi, a Péterek -
kilencvenben a Halászcsárda kerek
asztalánál együtt lestük nevetve
Pest fényeit, s hogy a víz mit hoz el
Balassa, Esterházy!
Titeket most milyen dereglye,
milyen folyó visz? Milyen jövő visel?
Hogy itt voltál - magas eget adott.
Könnyebb úgy élni, ha mér egy tekintet.
Okos és könnyed. Kék és szigorú.
Kísér még akkor is, ha ritkán láthatod.
Egy kék pillantástól mindenki magasabb lett.
De végleges a filmen kézmozdulatod,
s az is, amit szálló igéid adnak át.
Cinkos nevetés lapul filmek és sorok mélyén, -
marad-e nekünk nehéz könnyebbségre más?
A vég sosem hívatlan, az ember sose kész.
Bátor méltóság itt példátlan egészen.
Szégyenültünk az elgyűrt szenvedésen.
Itt vagy, nem látlak, itt vagy! Szavaid
még nem szürke, kopott kövek, bárha
épp most tetőz a barát-szaporulat árja...
Nem tudjuk még, újabb karácsonyokra
milyen kéket terít az évek durva sodra.
Hol gyullad nevetés, egy tréfa hol csorog.
S nem értjük, hol van hiányod határa.
Szeretném, hogy a döbbenet
ne takarjon el. Ne temesse be, amit
rólad gondolok. Mert még nem tudom,
a máslét nyitja-e vagy zárja
a nevetséges igazság ablakait. -
Sötét kapaszkodás a búcsúzás,
téged nem fog itt s miközben elejtünk,
ezeren tülekednek, hogy halálodat feléljék.
Hogy most fenti kapukból figyeled,
jólesik, gondolom, ez a nagy sírás-rívás -,
s néha taszít is, ami hízeleg.
Ami mindünkkel közös,
most az esett meg veled.
Hogy itt voltál, az volt nem-evilági,
az volt nekünk kegyelmes,
neked kivételes.
Életed teljes. De mibennünk
semmi se kész.
Ami felfoghatatlan, eltakarja a kilátást.
Nem látom a földről hova mész.
PoemWiki 评分
暂无评论 写评论