Angyalhaj

Esterházy Péter halálára

Szélfújta bárányfelhő,

tudtuk, hogy egyszer eljő

lobogó hosszú hajjal

az irgalmatlan angyal,

fején ott lesz a hab még,

tenger vizén a tajték,

fehér, mi el nem múlik,

akkor sem, ha lehullik,

pedig még szárnya sincsen,

de kifogja az Isten,

s hogy ide-oda gyúrja,

hasonlít már az Úrra,

mert megmintázta róla,

hogy ő milyen is volna,

ha mégis ember lenne,

betűk közt tenne-venne,

nézné, hogy mit teremtett,

s hogy a szavakba lelket

vajon miképpen öntött,

és kellett-e az ördög,

hogy ilyen hófehéren

egy rossz kort végigéljen,

tajték alól a tenger

majd eltűnik egy reggel,

a fehérség marad csak,

s akik még itt lent vannak,

innen néznek fel rája,

gomolygó glóriára.