Esterházy Péter halálára

Pri príležitosti úmrtia Petra Esterházyho

Szélfújta bárányfelhő,

Barance vetrom hnané,

tudtuk, hogy egyszer eljő

raz prídu, bolo jasné

lobogó hosszú hajjal

dlhé vlasy vejúce

az irgalmatlan angyal,

hlavou penu nesúce

fején ott lesz a hab még,

anjeli bez milosti,

tenger vizén a tajték,

morskou penou vrelosti,

fehér, mi el nem múlik,

biela, čo nevyhynie,

akkor sem, ha lehullik,

aj keď so zemou splynie,

pedig még szárnya sincsen,

hoc bez perutí žije

de kifogja az Isten,

no Boh si ho vyzrie,

s hogy ide-oda gyúrja,

jak ho sem-tam utvára,

hasonlít már az Úrra,

na Pána sa ponáša,

mert megmintázta róla,

veď  bral si z neho vzor,

hogy ő milyen is volna,

kiež on taký by bol,

ha mégis ember lenne,

ak by predsa človek bol,

betűk közt tenne-venne,

na písmená by habol,

nézné, hogy mit teremtett,

pozeral by, čo stvoril,

s hogy a szavakba lelket

myslel by, ako vložil

vajon miképpen öntött,

do slov myseľ i ducha,

és kellett-e az ördög,

a či chcel aj zloducha,

hogy ilyen hófehéren

aby takto nevinne

egy rossz kort végigéljen,

zlú dobu prežil činne,

tajték alól a tenger

spopod penovky voda

majd eltűnik egy reggel,

raz zarána kľúč podá,

a fehérség marad csak,

len nevinnosť zostane,

s akik még itt lent vannak,

tí, čo sú tu, diaľ dole,

innen néznek fel rája,

zdola naňho zrak zdvihnú,

gomolygó glóriára.

na honosnosť vírivú.