Barbár imádság

Kisimíthatatlan ráncú kő,

anya-világosságú szikla,

fogadj méhedbe vissza.

Tévedés volt a születésem;

én a világ akartam lenni:

oroszlán és fagyökér együtt,

szerelmes állat, nevető hó,

a szél eszméje és a magasság

széjjel csurgatott tintafoltja –

s lettem felhőbe vesző ember,

egyetlen út királya,

hamu-csillagú férfi

s amit magamban egyesítek,

rögtön megoszt, mert mulandó

s csak sóvárgásomat csigázza…

Kisimíthatatlan ráncú kő,

anya-világosságú szikla,

méhed küszöbe előtt állok.