Nektek és anyámnak

Vályogbarna arcú anyám

hova tűnt a napsugár?

Hova tűntek meséid

a hazát kereső cigánygyerekekről? Még nem

ettem megöregedett kenyered

- ki lopta el azt is? Ki hazudta azt nekem,

hogy a marékba szorított sárcsomók

gyöngyökké válnak?

Ki törte össze a hold arcát,

amikor kedvesen rád mosolygott?

Hallgatsz.

Beszélj! Ordítsd a lovak pofájába,

álljanak meg a szekérrel,

mert már nem tudsz szaladni, én

sem tudok

- majd együtt sántítunk.

Sánta lesz a hold betört arccal,

sánta lesz a nap, sugár nélkül.

Szerelmem nincs, mert nem sánta

engem csak az szeressen, aki sántítani mer.

Sárszakállát cipőmnek, beviszem a városba

a betonra kenem vele nevemet,

- arról jöttem, s arra megyek.

Mankómmal megfenyegetem sorsom,

mert elfáradtak faizmai.

Nem állok meg anyám,

- pedig már gyűrött papírarcodról,

leperegtek a mosolyok öledbe,

ahol omlani vágyó vályogfalakba döngetett

cigányritmusra ringattál.

Vérrel olajozott csípőd nem nyikorgott.