Kiáltás a tavaszban

Kihez szóljak, kivel osszam meg kenyerem felét?

Kivel cseréljem meg jó szerszámaim, amiket

munkában edzettem és munkában köszörültem élesre?

Fájdalom van ezekben a kérdésekben, nyugtalan keserűség

és nem találkoztam a testvérrel, aki válaszolna rájuk

a bölcsesség egyszerű szavaival.

Harcban állunk, mondják körülöttem s ó, jaj,

én csak halottakat látok a völgyben csakúgy, mint a napos domboldalon.

Ismeretlen itt a bátor tekintet és az ujjongó kiáltás is ismeretlen.

Az egyik este vízre szálltam, hogy hálót vessek csónakomból,

halakra halásztam és halottakat emeltem ki a mélyből,

fiatal lányt, akiben halott gyermek feküdt és fiatal legényt,

kinek nagy konyhakés rozsdásodott a szívében.

Lám, az új nemzedék, gondoltam és hiába emeltem őket élő karjaimba,

szótlanul és mozdulatlanul aludtak tovább a csillagos ég alatt.

Az idők gyaláztak meg minket s a terek elfordultak lépteink elől.

De azt mondom: ha nincs anyag, amit megválthatnánk szerszámainkkal,

emeljük fel izmos karjainkat, mint az igazságtevés fegyvereit!

Az életért. A magunk és árva testvéreink életéért.

Akit korbáccsal ütnek, annak legyenek acélból a csontjai,

akit elevenen akarnak eltemetni, az támadjon fel halottaiból is.

Ideje lenne hát, testvéreim, hogy kikeljetek a vizek fenekéről,

a bányák mélyéből s a bezárt műhelyek romjai alól.

Ideje lenne, hogy magunknak szolgáljunk ezekben a keserű napokban,

mikor csontkemény a kenyerünk és álomtalan alszunk ágyainkon.