Őszülő csendben

Ha leülnénk most megbeszélni végre

egyre hosszabra sikerült életünk,

kezedet fogva néznék szemedbe

(ó, azok a régi, romantikus filmek!),

éa alighanem azt is mondanám:

szeretve szeretlek.

De csak hánykolódunk az egymásra torlaszolt,

vak érzések között, amikor ujjaink sem látnak,

csavarognak immár hiába bőrödön –

s persze bőrünkön:

mert ezek az ujjak önmagukkal sincsenek nagyon...

Kong a jelentés, mint távoli termek,

hova te engem magadba vezettél.

Nem nőttünk szentté.

Szárnyainkat régen kölcsön adtuk aprócska,

csip-csup kalandokért –

sajog a lelkünk és békülékenyebb minden mozdulat.

Hogy vagytok, rég levert, ifjú forradalmak?

Hol a nyugodni nem tudó zajos beszédünk,

mi innen sodródott ajkaink közül

a kettőzött csókok rövid szünetében?

És hol, hol van, ó, a megingathatatlan

örök bizonyosság,

hogy győzni fogunk?

Hol a hitünk, pajtás?

Hova lett a rosszaság belőlünk,

amiért vonalzó csattogott koszos körmeinken,

és amiért érdemes volt:

azért se sírni.

Hol vannak, testvér, az el nem lankadó

ősi vérengzések?

Ahogy csak mi tudtuk.

Hol, hát hol vagy te, énegy-szerelmem?

Az őszülő csendben miért hagytatok ily csúful

magamra?