Holló-ének

Lomb aranylik

lenge ágon,

pók ezüstöz

holt mezőket.

Holló-hangok

hamvas égen –

holló-párom,

hallod őket?

Felleg-úton

itt vonulnak,

fellebegnek,

visszahullnak.

Pár a párral,

csak magukban,

szél előttük,

tél nyomukban.

Pár a párral,

soha hadban,

rikácsoló

nagy csapatban.

Éjszakázva

dúlt berekben,

rom-falukban

rengetegben,

s új birokra

kelve reggel

köddel, faggyal,

fergeteggel.

Pók ezüstöz

holt mezőket,

holló tart a

kormos éjnek.

Holló párom,

zeng fölötted,

zeng fölöttem,

sorsos ének:

Csak magamban,

csak magadban,

virradatban,

alkonyatban,

soha csacska

csóka-hadban,

rikácsoló

vad csapatban.

Messze szállnánk –

visszaszállunk:

visszavár a

sziklaszálunk.

Durva fészken

vadfa ringat,

ott neveljük

fainkat.

Sírdombjáról

kurta nyárnak

egyszer ők is

útra szállnak.

Észak útján,

soha délnek

– zeng fölöttük

sorsos ének –

soha hadban,

csak magukban,

szél előttük,

hó nyomukban,

éjszakázva

rom-berekben,

dúlt falukban,

rengetegben.

Jaj, magányos,

kósza fajta,

árvaságnak

átka rajta.

Napsugárban,

felleg-árban,

tél-szakában

jár magában –

úgy vesz el az

Éjszakában.