Az égig érő nefelejcsek szobája

(Második szoba)

Hic. Nunc. Et semper.

drága, szeretett D.L.-nek

–  csak gurulni

csak a réten

csak felállni

csak keréken

csak a feketére festett

nyikorgó tolószéken –

csak felállni

csak ölelni

csak bár egyszer átölelni.

Csak a kart karodba tenni,

Csak megfogni, csak ölelni,

Csak bár három lépést tenni.

– Buddha-mosoly.

Nyugalom.

– Csak bár egyszer...

– Nyugalom.

Az ablakból bekiabál

a fény, az erdő, az őzek.

Ott fent pedig teát főznek.

Forró italt, kék csészében, aranycukorral.

A felhők a fák fején henyélnek.

– Nyár van; lüktet az aszfalt,

a szervezetekben lüktet a vér.

A felhők egymáson henyélnek

és csókolóznak, bujálkodnak a méhek.

– A bőrömbe betűket vések,

D.L., piros festékkel, hic, nunc,

Semper...amíg elenyészek.

– Csak lennél az ablakon innen.

Csak valaki, aki hús-vér.

Aki még ma ideér.

Egyetlen kirgiz szempár.

Egy út Japánba, Indiába, Óradnára,

Vagy egy séta a parkban, legalább.

Egy csók. Egyszer.

Itt. Most. Drágám, igyekszel?

– Messenger-ablakok.

Egy kamera a képernyő bal alsó szögletén.

És néha én is ott vagyok.

– Rozsdásak már az ablakok.

S veszettül nevet kint a fény.

Egy csók kell, csak egyszer.

Ha elkésel, tudod, addigra meghalok.

-   Messenger-ablakok. Itt, most.

Sietnem kell, hogy elérjem a villamost.

várj rám, várj, várj.

várj

várj

várj

várj

várj

várj türelemmel.

hic, nunc. Et semper.