Fátyol

időtlen por szitál tán meg se hallom

csak huzat neszez át a fűtetlen szobán

a por meg gyűl s mindenre rátelepszik

egy város pora hull át a szitán

belepve könyvet képet polcok homályát

lámpák égőit szőnyeget a kályhát

undok bársonya úgy tapad ujjamra tenyeremre

hajamra mintha valakinek ebben kedve telne

mit tehetek néha letörlöm mindhiába

minden mozdulat fölösleges e porvilágban

s tudom vár ránk valahol a hótiszta metsző kristály levegő

olykor még odavágyok ám fogytán a felhajtó erő

"de látod amottan a téli világot?"

szemem előtt porból szőtt sűrű fátyol