Románc

Nagy sárga szemeiddel a napot csodálod s az elúszó felhőket

A folyóparton fekszel ajkaid között piros virággal

A világot nem érted, mely komplikált hidakat és mozdonyokat termel

S hideg geometriákat. A kezed az arcomon kutat kiváncsian

Szememet, szájamat tapintod, fogaimat számolod, nyelvemet húzogatod

majd saját testedet kutatod, csodálkozol kemény mellbimbóidon

Mik csiklandósak s barnák s a bodor hajzatot

Mely ellepi combjaid tövét s fölsikoltasz, hogy nálam nem minden olyan

Anyádra gondolsz, hullámokra, halakra, csillagokra

S hogy honnan származik a szerelem, szomorúságok és örömök

Nagy szemeidet tágra nyitva figyelsz, mint tigris a dzsungel sötétjét

Vagy mint gyermek figyel tüzet, mely egyre lángolóbb, őrültebb, vörösebb

Hogy énekel egyszerre minden : szél, folyam és felhők

Szétzilált hajunk összebogozódik, kezeink egymást fogvatartják

Hogy megálljon a föld, hogy el ne múljon a száguldó idő

A pipacsok vörös nyelvet öltögetnek, embermagasságra nőtt a gyom

Körülöttünk: térben, vérben és húsban egymáséi vagyunk

Magányosak, mint Ádám és Éva voltak e bolond ősi csillagon...

Elmúlt a láz, elernyedtek ágyékaink, lehervadt egymásról kezünk

Már idegenek vagyunk, külön ajkakkal és démonokkal

A folyóparton fekszel mozdulatlanul, ajkaid között piros virággal

Melyből néhány szirom lehullott – nagy sárga szemedet lankadtan lehunyod.