Nagy sárga szemeiddel a napot csodálod s az elúszó felhőket

Velikim, žutim očima se diviš suncu, plovećim oblacima,

A folyóparton fekszel ajkaid között piros virággal

Grickajući crven cvet odmaraš se na obali reke,

A világot nem érted, mely komplikált hidakat és mozdonyokat termel

Ne shvataš svet koji komplikovane mostove i mašine stvara

S hideg geometriákat. A kezed az arcomon kutat kiváncsian

I hladne geometrije. Ruke ti znatiželjno pretražuju

Szememet, szájamat tapintod, fogaimat számolod, nyelvemet húzogatod

Moje lice, oči, usne opipavaš, zube brojiš, jezik povlačiš,

majd saját testedet kutatod, csodálkozol kemény mellbimbóidon

Pa vlastito telo ispituješ. Čudiš se tvrdim bradavicama

Mik csiklandósak s barnák s a bodor hajzatot

Koje su škakljive i smeđe i kudravoj kosi

Mely ellepi combjaid tövét s fölsikoltasz, hogy nálam nem minden olyan

Koja ti koren butina prekriva i vrisneš, kod mene nije sve tako.

Anyádra gondolsz, hullámokra, halakra, csillagokra

Na majku misliš, na valove, ribe, zvezdano nebo,

S hogy honnan származik a szerelem, szomorúságok és örömök

I na to, odakle potiču tuga, radost i ljubav.

Nagy szemeidet tágra nyitva figyelsz, mint tigris a dzsungel sötétjét

Raširenim, velikim očima promatraš, kao tigar tamu džungle,

Vagy mint gyermek figyel tüzet, mely egyre lángolóbb, őrültebb, vörösebb

Ili kao dete vatru koja sve više plamti, žari, postaje luđa

Hogy énekel egyszerre minden : szél, folyam és felhők

Kako svi zajedno pevaju: vetar, reka, oblaci,

Szétzilált hajunk összebogozódik, kezeink egymást fogvatartják

Mešaju nam se raspuštene kose, naše ruke se zarobljeno drže,

Hogy megálljon a föld, hogy el ne múljon a száguldó idő

Nek stane zemlja, nek se zaustavi prolaznost vremena,

A pipacsok vörös nyelvet öltögetnek, embermagasságra nőtt a gyom

Bulke crvene jezike plaze, oko nas do visine glave je narastao

Körülöttünk: térben, vérben és húsban egymáséi vagyunk

Korov: sjedinjeni smo u prostoru, krvi, mesu

Magányosak, mint Ádám és Éva voltak e bolond ősi csillagon...

I samotni kao Adam i Eva na toj ludoj, prastaroj planeti…

Elmúlt a láz, elernyedtek ágyékaink, lehervadt egymásról kezünk

Prošla je groznica, mlohava su nam nedra, s naših tela uvenulo otpadaju ruke,

Már idegenek vagyunk, külön ajkakkal és démonokkal

Stranci smo već, razdvojenih usana i demona

A folyóparton fekszel mozdulatlanul, ajkaid között piros virággal

Sa crvenim cvetom u usnama nepomično ležiš na obali reke,

Melyből néhány szirom lehullott – nagy sárga szemedet lankadtan lehunyod.

Latice polako otpadaju – klonulo zatvaraš velike, žute oči.