Az első ember

Az első ember, aki elesett

lélegzetét és hangját rám hagyta, arcomra

bízta hátizsákját, huzatos csendjét és

csontjait. Azóta arcom

nyitott gödör, melybe levágott

redőnyként emberi sorsok zuhannak.

A világ nagy tévedése ez –

hiába sírás,

hiába igyekezet.

Én a másik parton vagyok,

a vergődő karok lüktetése messze.

A fulladó szájak rángása letakarva.

Szívem, felnégyelt bolygó,

virágokban és fákban elvonulsz.

Mégis átfonom a legkisebb árnyat

is. Beleszövöm magam a végső

nyugalomba. Rámdől a zuhanás, kibontakozik.

A parton kiáltás, vérző őrtüzek,

Figyelek, várok és fogalmazok.