Az első ember, aki elesett

Prvi čovek, ko je pao

lélegzetét és hangját rám hagyta, arcomra

ostavio mi je uzdisaj i glas, svoju naprtnjaču,

bízta hátizsákját, huzatos csendjét és

provetrenu tišinu i kosti mom licu je

csontjait. Azóta arcom

poverio. Od onda moje lice je

nyitott gödör, melybe levágott

otvorena jama u koju poput otkinutih zastora

redőnyként emberi sorsok zuhannak.

ljudske sudbe se stropoštaju.

Zabluda je to sveta –

A világ nagy tévedése ez –

zalud je plač,

hiába sírás,

zalud je trud.

hiába igyekezet.

Na drugoj obali sam,

puls mornih ruku je daleko.

Én a másik parton vagyok,

Trzaji prigušenih usta su pokriveni.

a vergődő karok lüktetése messze.

Srce moje, čerečena planeta,

A fulladó szájak rángása letakarva.

u obliku cveta i stabla prolaziš.

Szívem, felnégyelt bolygó,

Ipak i najmanju senku

virágokban és fákban elvonulsz.

zagrlim. U konačnu tišinu

se upletem. Pad na mene se naslanja, razvija.

Mégis átfonom a legkisebb árnyat

Na obali krik, krvave vatre stražarnice.

is. Beleszövöm magam a végső

Posmatram, čekam i sastavljam.

nyugalomba. Rámdől a zuhanás, kibontakozik.

A parton kiáltás, vérző őrtüzek,

Figyelek, várok és fogalmazok.