Gyújtogatók

Annyi gorombaságot

vágott fejemhez, annyi súlyt

próbált nyakam köré kampolni,

rándítottam a vállamon:

„Keresd a vétkest

másban!

Én megyek!”

De utánam futott, de visszarántott.

„Mondok ennél még cifrábbakat is,

mert valakinek el kell mondani,

mert csak az érzékenyt érdemes ütni, mert

csak azt

gyötörhetjük meg, akit szeretünk.”

És mint megerjedt hulladék

rogyott közénk a csőd:

kupacba minden eltussolt hazugság,

a nagyotakarás lenyaklott pózai,

az elveszett atyák kiszikkadt múmiái,

farkastorkú fiúk sivár istenkedése,

tetőtlen gerendák alatt

a törmeléken tombolás,

a megerőszakolt idő,

üvegbe-bénult tájak,

az esztelen száguldozástól

érvénytelenné gyűrt szabadság,

üres álcákként pöndörült arcok,

lányok fürtökbe csavargó ujja,

a kétségbeesés mögött

a kihívó szemérem

bozótos árka,

céltalan vadon.

S minden hazák és minden út

végén a testesült hiány,

az örök hontalanság…

És mert nem volt hová menekedni

torlódó szégyenünk alól,

hagytuk, ahogy az indulat

átlobban rajta,

áldozati máglyán.

S mint tetten ért gyújtogatók

hunyorgó-tehetetlen,

kormos szemöldökkel meredtünk

a vallató hajnal szemébe.