Dicséret

Csendes vagy mindig. Csendes.

Világítasz akár a fénnyel rakott mező.

Mosolyogsz, mintha édessége titkát,

gyümölcsét benned érlelné a föld.

Láttalak szembenézni a halállal.

Megtántorult a vonat is, ahogy

a rettenet vészfékét elszakítva,

eszeveszett, vakító csattanással,

fekete pernyét, gyászt sodorva rád,

beléd csapott az iszonyú bizonyság:

akihez indultál, nem él.

Az eszmélet vak romjain, a téboly

emésztő lángjai között

csak nézett, nézett kérdező szemed.

Nem tudtál sírni, mert a könnyek

forrása némább, mélyebb, mint a kút.

Láttalak az élettel szembenézni,

mikor teremni szólított.

Nem kiáltottál vissza, csak a kín

rózsái égtek, égtek arcodon,

mintha nem is a test parancsszavára,

valami ősibb rendelés szerint

feküdtél volna ágyadon, akár

medrében bizton áradó folyó, mely

két partja talpát tengernek veti.

Már sok városban jártam.

Idegen ablakok mögül

láttam a tér harsány erőlködését,

kihallgattam a bogárlábú percek

ijedve futkosó neszét.

Jó elgondolni, hogy

van csend, amely világít,

mosoly, amely

gyümölcsöt ád a földnek,

hogy egy-ütemre ver a lét

nyugalmad ritmusával,

s hogy amíg fény, szín, álom elcikázik,

belőled el nem fogyhatom soha.