A megbélyegzett

E kerke vorbengi

Kenyérsirató esteken,

mikor a macskák holdat lopni jártak,

a fal tövébe kuporodva

soroltuk egymásnak

félig kitalált álmainkat,

jól kicifrázva, hosszan, sóváran

(jó álomfejtő suhanc nem volt közöttünk).

Tréfát űztünk a szegénységből,

keserű szájjal trágárkodtunk,

csámcsogtunk száraz torokkal,

kegyetlenül.

Ha meguntuk egymás álmait,

Seherezádénk, a púpos Vak Kucsi

meséit hallgattuk félálomra dőlve.

Szavára ültünk,

fényes ruhában hasítottuk az eget,

kényesen.

És jött a reggel!

Lábszárunkra zuhant a vályoggödör,

csillogó bogárhátunkra szakadt.

A perzselő nap tarkónkra csapott,

harangzúgást toborzott körénk

nem jött az ebéd!

Szeretőnk mellettünk vágta a sarat,

ő sem ismerte a konyhaillatot;

hideg sóhaját csak éjjel hallatta,

mikor már a mese is valósággá vált.