Az őszi napéjegyenlőség éjszakáján

I

Kék tornyok, elszálló magasság,

tejutak tejüvegfolyói.

Őrült angyal zokog a Holdban,

párzó macskák szeme beszűkül.

Földre zuhan egy haldokló madár,

csillagokat szór le az égi Kéz.

Kiterjesztett, nagy, fehér szárnyakon

lebegnek a borzongó szeretők.

II

Az éjszaka könnyes beszédei,

gyónás tördelt igéi az ágyban.

III

Holdig magas fák.

IV

Két szentjánosbogár-tudat,

a hideg csillagok alatt.

Mikor a fölzuhogó csendnek

melled réz-csúcsai felelnek.

V

Léptem feléd s eltakartak a bokrok.

Őszig hasztalanul kerestelek

Feltakarnak a hulló levelek.

Lépnék feléd – és erkölcsömbe botlok…

VI

Vad áradással torlódnak a fák.

VII

Innen, gyáva hős, ne szaladj el!

Mert mielőtt még megöregszel,

szabad boldognak lenned egyszer!

VIII

Az a kis ringlószilva-kékség,

ahogy a selymen átdereng.

IX

Szeress, ha tudsz! Csak egy kicsit szeress!

Csak annyira…

X

Őszi tücsök fölvérzett szájjal

tépi a sötét tarlót,

fekete boronával.

XI

Hozzám dőltél,

úgy csatoltad föl a harisnyát.

XII

Egy mozdulat több, mint tízezer mérföld,

egy mozdulat több, mint tízezer év,

egy mozdulat örök halálba ránt,

egy mozdulat s nincs visszavonni érv.

XIII

Majd kifújja az őszi szél,

az őszi szél majd kifújja belőlem – – –

XIV

Megkóstoltam a szelet: nyelvem elégett.

Megkóstoltam a záporokat: földhöz vertek.

Megkóstoltam a húst: torkomra forrott.

Megkóstoltam a símogatást: csontomig metszett.

Megkóstoltam a fölső terek csöndjét: jéggé fagyasztott.

Megkóstoltam minden gyökerek ízét: keserű volt!

XV

A neve fáj, a neve gyász:

csöngettyűk sötét csöngetése;

a neve fáj, a neve gyász:

dobok fekete döndülése;

a neve fáj, a neve gyász:

lobogók hollószárnyverése;

a neve fáj, a neve gyász:

nem akarom feledni mégsem!