Gömbök

Mint rozsdás, megfakult sínek,

miket benőttek a füvek,

és itt hevernek mint a lárva

s nem visznek többé messze tájra:

hol csillog a hó,

hol zúg a patak,

hol alszik a só,

hol a fenyvek alatt

tarkáll a toboz

s a mókus oroz…

Mint rozsdás, megfakult sínek,

úgy bámulom szemeidet,

úgy nézem két csöpp tiszta gömbjét,

amelybe kört rajzolt a nemlét,

kört írt belé, hogy e körön

belül táncoljon az öröm:

a tarkaruhás,

csengetyűszavú,

pásztorfurulyás,

ringó derekú,

aranyosfonatú szabadon

lebegő, gyönyörű hajadon!

Mint rozsdás, megfakult sínek,

úgy bámulom szemeidet!

Rajtam nem visz már semmi út,

az én világom kialudt!

Én itt vagyok már félrevetve

s csak bámulok a fellegekre,

amelyek csillogón vonulnak,

s minden darab ruhájuk új nap!

A fellegekre bámulok

s két szemeden elámulok:

honnan merül fel gömbalakja,

mely a forgó világ alapja?

Ily tarka, zsenge gömbökön

táncol az illanó öröm!

E két gömb, mint a gyermekek

léggömbje, szinte úgy lebeg!

S ha elszakadna gyönge szála:

ki tudja merre, merre szállna?