Szederkirály

kisregény Pírpír kisasszonynak

Mindenfele útjai futnak,

pirosak, feketék,

sárga-porosak,

virágporosak,

meredeki zöldek,

levegői kékek,

fehér-fehérek,

mindenféle zsebei vannak,

zsebei még a szivén is

pávatollak játszó szemeiből,

a szivárvány selymeiből,

de sötét, de halálfejes

éjjeli pille is rázsebesül –

ilyen zsebekkel, ilyen utakra

fut, fut a Szederkirály.

Kétféle ék van,

nem nyak-ék, nem vadliba-ék,

s ha Pírpír se tudja, hát íme:

van fából való, vasból való,

amivel ékelnek, hasítanak.

Hová hasítasz, vas-ék?

Világgá, te fa-ék, te fa-ék!

Sikítja a Szederkirály.

Fut a szőlővirágos hegynek,

hegy iránt

fazék levessel az öreg

Szederhöz a Szederkirály.

Derék gyerek vagy igen,

harangszónál gyorsabb az a láb

és lám a fedőcske alól

egyetlen arany karikát se

vesztettél el, most eszünk,

ennénk, de a kanál hiányzik –

Jót nevet a Szederkirály.

Pityereg a toronyi harangok

szoknyája alatt, mert ráalkonyult.

Kellett nekem harangnézőbe

jönnöm, mint legénynek leánynézőbe!

Istenem, a lépcsőt a sötétben

igazítsd jól a lábom alá,

hadd szálljak alá,

s légy velem nehogy elvigyenek

a rézfaszu bagók, fogadom

nem röppentek az oltár fölé

gyertyaoltó verebeket, fogadom

fészekbe, kalodalikba madárért,

madaraid tojásaiért, fiaiért

nem kutatok többé, továbbá

a Kera mama ágyába brekuszokat,

apró, piroshasu kisdedeket

nem dobigálok, továbbá

nem káromollak és paráznaságra

nem adom a fejemet. – Az Isten

lépcső helyett meleg tenyereit

adogatja a lefele lépő

talpak alá,

alásegíti szépen a földre.

Forró harangokkal akkor éjjel

álmodik először a Szederkirály.

Ha tücsök, ha bogár,

ha élet, ha halál –

én ebbe a száraz kútba –

kiáltja mindennapi mondókáját

elsápadva a Szederkirály.

S már kóckötélen megy is alá

a kávaalatti szalmaszálas

rendetlen csurifészeknél is

alább, a mélységes mélybe,

a hangtalan barna földharangba,

ahol az öböl már teljes barlang.

Sárkányszag semmi, csak a hideg-szag,

történelem-szag, nyirkos ruhák,

fekete subák szaga, pólyák szaga,

itt szénával megrakott három hosszú

szekér is könnyen megfordulhat,

elfér a falu, ha jön a tatár,

ha jönnek a törökök síppal, dobbal,

ha átfutnak rajtunk a franciák.

A véneknek mélységes igazuk van,

mondaná az édes napvilágra

fölbukkanva, de száját

útközben egészen telerakta

verébtojással a Szederkirály.

Zöld erdejét a kukoricásnak

végigálmodja lépegetve,

búsúlva a Szederkirály,

mert Szederapa szava szerint hajdan

egy hajnali ködben itt vonult

a zsivány Savanyu Jóska árván,

púposan a gondtól, igen.

Beleroskad a Szederkirály.

Leül fáradtan útja közben

minden kicsi tökre, még zöldek,

éretlen halálfejek, de látja,

ahogy ősszel a sárga halál-kobakot

fölveszi fejére, szalad hazának,

csinálna lámpát a halottaknak

gyertyavilág-szemü, holdra vigyorgó

szép ajándékot, de agyarasan

fut utána a Kondabeli Kan:

Dobd el azt a tököt, te Szederkirály,

különben téged is megropogtatlak!

Nem dobom, nem dobom, Kondabeli Kan,

hiába is kapkodsz a bokám után!

De hála, ez csak álom, csak ballag,

búsúlva a kukorica zölderdejében,

levágja a kukoricababák haját

bajusznak, és orratövéhez

a szájaszéle ügyesen fölemeli,

de ügyködik orra is hűségesen,

a szép bajuszért csupa ránc.

Selyembajuszával a Szederkirály

magát nagyságolva legénynek

átlép a zöld, a paráznaszagú

kenderbe, álmodva gyereket csinál

Polányi Ilonnak, a szaloncukor-

illatú paplaki szobaleánynak.

Pírpír, ne piruljon, de féltse Szedert!

Ó, ha az a színarany-pápaszemes,

ezüstbiciklis, kutyakorbácsos,

agárkutyás, agárkutya-száraz,

vitéz-jelvénnyel zománcozott szívü

Papifejedelem ezt látná, letépné

féltékenyen a fülit, farkát is,

megráspolyozná bajusza helyét

a buja kis Szederkirálynak!

Miénk a vár, miénk a vár!

Noha kiáltnak ostromosan,

s noha karmolnak, harapnak is

a nohavári törpék, az aprószentek,

mehetnek szájbaütötten haza!

Menjetek anyátokba, apátokba,

akik most éppen a kemencében

csépelik törpén a törpe rozsot,

nohabort igyatok picike pohárból

s jöhettek vissza, én várlak!

Pörköl a hátukba a Szederkirály.

De Pírpír kisasszony ne féljen,

nem jönnek vissza, csak vizesvödörben

szívatják a fejük daganatát.

Most más izgalom lesz, más háború,

az Isten kék templomában: a Sághegy

orgonáján egy sötét kerubin

játszik, és fekete kórus az erdő,

villám gyújt lángot a jegenye hegyén,

kifujja a szél a tökvirágkürtöt

szájából a Szederkirálynak.

Az Úr pedig fényes záporinget,

záporingre súlyos jéggyöngy-palástot,

gyöngykoronát, de égig érőt

ád a fohászkodó, imádkozó,

a szánom-bánomos Szederkirálynak.

De megkönyörül rajta hamarosan,

bocsánatképpen egy lágy szivárványt

ír a feje fölé, nevessen ő is,

nevet is, fut haza mindent feledve,

megtelve hétszínü hazugsággal:

Szétvertem a nohaboros Nohavárat

mint jég a kölesmagot, vakondturást,

de láttam akkora pávát a hegyen

leért a farka az erdőre lilán.

Láttam, a farkas bárányt operált,

lóhúgyba mosakodott, ördögöt is

láttam, ahogy áll a csipkebokornál

álláig fekete trikóban akár

egy biciklibajnok, azt mondta: tűzkő,

és csillaghullásos volt a szeme –

meséli a bólogató Szeder-családnak

ámulva önmagát a Szederkirály.

De Pírpír kisasszony tudja meg,

és ámuljon, mert ilyen még nem volt,

hogy apa a fiától kapja nevét,

a Szeder nevet! De miért is,

miért is Szeder a Szederkirály?

Csak. Mert a kukoricagombócnál is

inkább szereti a szedret.

Földi szeder, égi szeder – édes

csemegéje, cukra a Szederkirálynak,

áhitattal szedrét szedi a tüskés

földi tasakból meg égi bugyorból,

mint Pírpírke a pici kezével

celofánból a bonbont, selyemcukort!

A Szederkirály meg a Disznókirály

a szeder miatt immár ellenségek,

mert ahogy a szellő angyalt emel

a parti párából a parti fára,

olyan puha-könnyen a Szederkirály

a legmagasabb sudárra mászik,

nem zöld zászló, de fekete zászló,

mert fekete szedres az a sudár.

S míg hasi vödrét csöndben tellegeti

a Szederkirály, míg fekete szájat

fest magának, fekete pápaszemet,

fekete karórát, sokat a kezére,

míg fekete szívet szíve fölé fest:

a földről egy hosszú karikásostor

nyírja alatta a leveles ágat:

Jössz le te, jössz le te, Szederkirály!

Dehogy megyek, dehogy megyek Disznókirály,

lent hurkásra csapod a lábam!

S míg lent a dühöngő Disznókirály

a fát ostorozza, széled a konda,

pumija se pásztor, de Legfőbb Hadúr,

hajtja a rókát s a kannibál kocák

akár a rózsát zabálják a fűből

a más malacát – de nézze csak, Pírpír:

a Kondabeli Kan, az a vén agyaras,

hátulról egy szőke sertésleánnyal

egy pisze yorksírivel kocsikázik

s mint zsúrkocsit beletolja a sárba!

Pírpír, ne piruljon, ez mindennapi

eset – a galamb, a veréb, a gyepü-

bujkáló madár is, a legpirinyóbb

dalos is, aki így szól: picicipő –

az is párzik a másik picicipővel,

ezért rak fészket a levél alá

s talán a szülőkék emlékezetére,

tojást költ, kínlódik fiaiért.

Gyönyörködik bennük a Szederkirály,

mégis, a fészküket meg-megrabolja.

De most ahogy fölér a Vörös Dombra

fekete zászlóval, tört szederággal

az elhúnyt állatok temetőjéhez:

lát egy madári csodát, – micsodát?

Legelőbb egy bokrot, ez rózsaszínt

szokott virágzani, klipszet a fülre,

legelőbb egy bokrot, de nincs levele,

hernyókok nyálával tetőtől talpig

fátyolos, férgesen lüktet a fátyol,

s madárfészek a bokor szivében:

aranybegyű anya ül tojásain,

s ami zöld, az a szárnya, két kis levél,

de nem repül el, csak olykor-olykor

kukacot csíp le a fátyoláról,

s bóbiskol megint, a kis szemhéját

lehúmja, csak néha húzza föl s nézi,

szelíden nézi a Szederkirályt,

aki szobor lett, szederrel föstött szobor.

Most könnye potyog a Szederkirálynak.

Lüktet együtemre a színezüst fátyol

annyi a féreg, ó csillagos égbolt,

ó Pírpír, micsoda összkomfort ez,

micsoda madár ez, micsoda madár!

De nem a madárért jött ide ő

szeder-zászlajával az elhúllt

állatok temetőjébe, de másért:

Babusék Baba lováért, a sírhoz,

siratót mondani, harangozni,

ami bizony elmaradt, elföldelték

akár a dögöt. Most harangok szólnak:

Bim-bam, birodalom, uradalom,

nyugadalom, bim-bam, forradalom,

uralom, irgalom, sírhalom, bim-bam! –

Hervad a harangszó, jön most a szép

ceremónia: Cirkum dedérunt mé,

gemitusz, mortisz, dalóraszin fernó,

látod-e szép Baba ló, fehér ló,

Babusék Baba lova, fehér hajú,

fehérnek fehére, de szedres farú,

látod-e, mit kellett néked megérned,

lestrapáltak, megszakasztottak téged,

zab helyett zabszalmát löktek néked,

mégis te csikóként ugrándoztál,

soványan is táncikáltál, szép Baba ló,

vénülten is nagy volt igyekezeted,

láng volt a te lelked, szép Baba ló,

de bazaltot fuvaroztattak véled,

csak vaslapáttal tapogattak meg téged!

Huncut bognár, kutya kovács, kurva köteles,

szar szíjártó, bűnbocsánat néktek sose lesz,

pökök rátok máma, szintúgy a gazdára,

a garázdára, annak csak a szamár való,

nem a Baba ló, de még a szamár se,

ilyen ember sintérember kezibe való!

Húzd a hámot, itt szakadj meg, ez a divat.

itt döglesz meg, Úristened magához hivat.

Lám-e, csak a csontod maradt, szép Baba ló,

édes lóhus dögevőknek volt mennyei jó,

már ugató kriptáid a sok tarka ebek,

veres rókák, de a patát egy se ette meg,

pata nékem lábra való, te szép Baba ló!

Megáldalak szép virágszem, lángszem,

lámpám örökre, szanktusz, spiritusz, ámen!

Szertartásnak vége, csak vadgalambok

húznak még zöldharangot: húzom, húzom,

s kakukkmadár mond a Szederkirálynak

sok számos évet, de jobb a gerle:

Drágám, Szedrem, nem halunk meg, nemm!

S vígasztalódva a Szederkirály

fölhúzza a Baba ló két patáját

s jár velük a zöld füvü dögtemető

nagy szobájában mint otthon Babus

az anyja szép-cipőjében, mint Pírpír,

Pírpírke az anyukai lakkcipőben.

Szederzászlósan a Szederkirály

lépkedve a Baba ló patáival

elszántan, mégis nyugodt szivüen

levonul a dombról s bevonul

a smaragd lombokkal körülbástyázott

Szedervárba akár az Ünnep.

De patája a Szederkirálynak

fölver némi port, és csodálva őt

szedervári pici kölkek zöld levelet

hintenek elébe és kisleányok

játszva sok aranykaput nyitnak néki.

Ám az a színarany-pápaszemes,

ezüstbiciklis, kutyakorbácsos,

agárkutyás, agárkutya-száraz,

vitéz-jelvénnyel zománcozott szívü

Papifejedelem a nyomába lappang.

Szederkirály csak patázik előtte,

lóg oldaláról a fele derékszíj,

vette a búcsúban, rövidebb nem volt,

s Papifejedelem elkapja a bőrt,

kicsatolja és a Szederkirályt

csatolja a villanydúchoz. Mi lesz?

A zászlóról a fekete gyöngyöt

ütögeti korbáccsal mind a porba,

csizmaorrával a babai patát

kopogósan rúgja: Te ördög, te rút,

te fekete száj, te üszökfekete

szemkarika, rémes fekete szív,

te koslatsz az édes Ilonom után?

Én, igenis én, mert szaloncukor

illata van nyáron is, ajándék az is!

Illata? Te gyehennai rút kísértet,

megrontod Szedervárat, Szeder-vármegyét,

Szederországot! Te patás eretnek,

te csöpp antikrisztus! De jaj most neked,

szent kereszt alakjában megcsaplak én!

S megostorozza, bár jelképesen,

mégis fáj a szegény Szederkirálynak,

álmában is vicsorít. – De most mi legyen?

Kössünk-e Papifejedelmet a vers

oszlopához? Kössünk? Ne kössünk? Ne kössünk!

Most nagy tűnődés következik, Pírpír,

nyári tűnődés fehér toronyból,

a nagyharang szíve alól a tájra,

panoráma, forró! A Szederkirály

eltátja száját, kitárja szemét,

kinyitja fülét, szivét a magas

huzatban. Mennyi út, nagy út, kicsi út,

és megeszi az utakat a távol,

s megeszi a zöldet a kék, de a kéken

átlátszik egy nagy hegy, fehér koporsó,

ott hó esik már, itt zabaratás.

A Bánom-tagban, Siralom-völgyben,

de még a Pityer-dülőben is,

amit csak pipiske, pacsirta trágyáz,

gabonás szekerek ingadoznak:

sárga kockák a nyárban, húzzák

nyálzó, busa ökrök s körmük halkan

hozza a sárga porliliomot.

Libák virítnak a tarlón, s a méhek

aranykannákkal a harang alatt is

átszállnak. Íme, lassú juhászok

sétáltatnak fürdeni szürke nyájat

a nagy Balatonba, nagyfröccsöt isznak,

tüzes császárkörtét, nem vadalmát.

Sétál egy napernyő, pár alatta: négy láb,

fehér cipős kettő, a másik kettőn

lózsevró, fekete, de sarkantyúval,

nékik a Tüdővész kalapot emel

s tovább simítja a dohánylevelet,

a tavalyi sárgát a térdekalácsán.

Zöld kötényes bognár a nyártól rokkant

kerekeket javítja, kovácsműhelyből

tüzes vaspillék röpködnek a porba,

hogy fölkapkodják a mohó kacsák

s kiejtsék begyükön égett likon át.

Amott a kaskötő Jakab apostol

barnaarany glóriákból mézet perget

s pipál, míg a szomszédban kútba ugrik

a fölcsinált lány és onnan sikít föl:

öngyilkos lettem – de kutyabaja sincsen.

Ó, édes Isten, te óvod a babát,

a hasbelit is, mint a részegembert!

De a százesztendős Reza mama csontját

nem forrasztod össze, lám porban mászik

négykézláb az udvaron, igen savanyú

almával, sok csecsemővel: badarkáim,

habarjuk a port, csak vernétek széjjel

kis biribalták a fejemet, a vént! –

Az ábrándos Szederkirály most orvos,

Reza mamát orvosolna, ám a zabból

kaszások egy meszeshátú kost kihúzva

húznak a pajtába, porzik a lába.

Eléred a kondért, nem a Balatont,

miért váltál ki a nyájból, bolond –

susogja a Szederkirály, aki másra

figyel már a harang alól, s mit hall?

Agyő, te sző-ke gárda hadnagyom,

a-agyő – ez szép, a pelyvahordó lányok

rázendítettek torokig a porban,

de köhögés a vége, milyen szomorú!

Most a kazlon, a szőke Ararát hegyen

a mégszebb dal harsog bikásan, imígy:

Armeni-ának legszebb ro-zsája,

a leges-legszebb gyöngy-vi-rág –

Ez se tart soká, csak a gépzümmögés,

csak a por, csak szaladnak dupla zsákkal

a zsákolók s csetteg a lábukujja

mint a gébicsmadár, – a harang alatt is

hallja a Szederkirály s mintha lázba

borulna, mintha nagy füstös tűzvészt

látna: a nagyharangot megkondítja.

Égi szeder, földi szeder.

Már az égit, a rohadttá értet,

széthordták mézül a méhek, darazsak,

vagy mint potyadék a korona árnyán

szeszesre erjedt s a buta libák

lerészegedtek tőlük mint likőrtől

búcsú másnapján a lányok – de érik

égi helyett földi – A Szederkirály

borongva is rátalál, zöld bokorba

kapkod érte akár egy zöld kosárba

zöld kicsi macskákkal ami tele van,

minden szem szederért száz karom éri,

mégsem ez a bánata, hanem a láz,

fejebubjától a talpáig lázba

meg szégyenpírba öltöztette Isten.

Most Pírpír kisasszony legyen halovány,

mert az égő Szederkirály a bokor

hideg pirosát is magára keni,

hogy még pirosabb legyen arca, melle,

csíkozza szedervérrel karját, lábát,

mintha Vérországba kiküldött lenne,

tántorog a forráshoz, ott búsúlgat

s mintha búcsúzna, lázas szózatba kezd:

Tudod-e, látod-e Szederkirály,

mi vagy? Konokabb vagy a vad csacsinál,

szelesebb a szélnél, bolondabb vagy te

mindenféle bolondgombánál,

rosszabb vagy az égető lángnál,

iszonyú vagy te, pokolnak pokla,

születtél volna malacnak ólba,

de te megsasoltad Ilont hányszor,

legalább százszor noha álmodva,

lovagolni ültél templomra, dombra, dobra,

tehénre, fára, hegyre,

Húsvétkor voltál hetyke-betyke,

szíved fölé a szivarzsebbe

két ujjadat dugtad, s farzsebedbe

a teljes tenyeredet, úgy sétáltál

a fényben feszítve,

bántod, aki érted volt megfeszítve,

mit néked isteni gyász meg oltár,

mikor a harangok Rómába mentek,

te a bikáéval harangoztál,

kalodalikból madárokat

kipödörtél eleget, sokat,

szalmaszállal egeret dagadtra fujtál,

sohase javultál,

te a temetői szallagokat

magadra vetted mint sallangokat,

úgy tomboltál és úgy nyihogtál

napnyugtánál, fölkelő holdnál,

igyvirág-koszorúval voltál hámos,

búzavirág-kéken lószerszámos,

Szederkirály, te kengyelfutó,

szégyene vagy te a napvilágnak,

Bácsidat utánozva húztad lábad!

Tekints a tükörbe, Szederkirály,

ferde a szád, a mosolyodat

lecsavarta rólad a lázad.

Még jó, hogy a szeles toronyból

nem küldtél örömös táviratot

a világnak,

Négusnak meg a talján királynak,

a kedves Szabolcska Mihálynak,

Molotovnak, Piusz pápának,

a Sziámi ikerpárnak,

az ellopott Lindberg-bébikének,

Kánya Kálmánnak,

Klebelsberg Kunónak, Greta Garbónak,

Tóth Tihamérnak, Türk Bertának,

a Parlamentnek, a töktortának,

jó hogy nem küldtél táviratot,

örömös kéket, hogy szép az élet,

hogy boldog a Szederkirály.

Most mit tehetek érted, csacsikirály?

Már nem tudsz világgá hasítani,

soha vidámat sikítani,

lánc a lábadon, csacsogó láncszem,

kis királyom, sajnállak, ámen.

Igy búcsúzik a Szederkirály

szederpirosan, elgyötörve,

tekint a kerek forrásba némán,

nefelejcs-keretes kis tükörbe,

madarak az égből kérdik: Mi fáj?

Pírpír, most legyen papír-fehér,

most hűl ki Isten jókedvéből

a boldog Szederkirály.