Kőidő

most hogy a 75-höz értem

végre megértem

miért kell hátranézni

még akkor is

ha sóbálvánnyá válunk

és én bizony hátranéztem

kődarab állt

mögöttem

inkább oszlop

szinte bálvány

s mintha hozzám tartozna

állt a lábán

és amíg  átöleltem

beleremegtem

meleg volt mint egy ember

teste

pedig már hűvös volt akkor

a hegyek közötti

éppen leszálló este

végigtapogattam

és simogattam

repedés rajta sehol

csak kusza redők

apróbb-nagyobb árkok

itt-ott egy moha-bibircsók

hozzáért ajkam is

még mindig érzem

dacos csókját mely idegen

volt de ismerős is

ahogy a kezem rátapadt

a kő felszíne remegett

minden mozdulatomra

némán

csodáltam:

micsoda kődarab!

(ebből egy valamire való szobrász egy életen át farag!)