Nagy László megidézése

Amikor azt mondtad annak a nagyhajú lánynak,

László, aki hozzámsimult az autóban,

hogy tejeskukorica fogaiba egész nyáron át

szerelmes tudnál lenni,

kicsit nekem is udvaroltál.

Zöld nyárfasorban és zöld éveinkben

suhantunk éppen.

Én szökésben voltam akkor is,

te pedig bearanyozott darazsakat

hajszoltál az országon végig.

Emlékszem most is csuromvizes szívedre.

A betonútról néha szivárványosan

csillant meg a Tisza,

mintha pántlikás regruta-kalapokat

himbált volna egy kaszárnya felé,

máskor meg némán menetelt, mint eltetvesedett hadifoglyok.

De lehet, hogy mindez az én

fölcsigázott káprázatom volt csak,

mivelhogy nagyon szerettem volna hasonlítani hozzád.

Ültem mögötted az autóban s egy dudorászó

Istenre gondoltam, aki új nyelvet

talál ki épp a sodró nyárfasornak és a száguldásnak.

Tokaj még messze volt, de a sólymok,

a sasok, a seregélyként elsuhanó

meteorok közel. Közel minden tűzvész a múltból,

s a világ megnagyobbodott szíve is

ott lüktetett a szomszédos erdők fölött.

Öt éve halott vagy, de én még most is

ott megyek veled azon az úton.

A Napból izzó gombostű potyog elénk.

E rossz előjelekből jósolhatnál

bárcás tűzözönt akár! De szemed se rebben.

Hegyek úsznak át rajta s bókoló búzatáblák.