A huszonhatodik év

Búcsúzunk, édes kétségbeesésem?

Mindig búcsúzunk! Valami selyem,

valami hűvösség a szivemen,

valami béke vagy már: alig érzem

fájónak ezt a fájdalmat: becézem,

hisz már rég csak általa vagy velem,

s szomorúan bár, mégis édesen

meg-megismétled, amit veled éltem

e tündér földön: teleröpködöd

multunk éveit, a huszonötöt,

s ezt, a huszonhatodikat, örök

búcsúm, te, társam, halott útitárs:

tárt szivemben mindig itthon találsz,

és akárhogy fáj, vígasz, hogy te fájsz.