Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs!
Sankt Blasius, eg bed deg vent og vakkert: Hjelp!
Gyermekkoromban két fehér
gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon
Eingong da eg var liten gut
s úgy néztem a gyertyák közül,
mint két ág közt kinéző ijedt őzike.
dei heldt to kvite lys opp mot min tynne hals,
Tél közepén, Balázs-napon
szemem pislogva csüggött az öreg papon,
eg stirra storøygd mellom dei,
aki hozzád imádkozott
fölém hajolva, ahogy ott térdeltem az
eit lite rådyr mellom to små tre, forskremt.
oltár előtt, kegyes szokás
szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én,
Og vinters tid, på dagen din,
s ő se jól értett. De azért
te meghallgattad és megóvtad gyermeki
hang mine augo ved den snille, gamle prest
életem a fojtogató
torokgyíktól s a veszedelmes mandulák
som bad til deg og bøygde seg
lobjaitól, hogy fölnövén
félszáz évet megérjek, háladatlanul,
mot vesle meg som låg ved altaret, på kne
nem is gondolva tereád.
Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is,
og mulla bøner på latin
segíts, Sebasta püspöke!
Lásd, így élünk mi, gyermek módra, balgatag,
som ingen av oss heilt forstod. Det var ein from
hátra se nézünk, elfutunk
a zajló úton, eleresztve kezetek,
og gammal skikk. Og likevel:
magasabb szellemek – de ti
csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt.
Du høyrde bøner, og du var min barndoms vern
Nem sért ha semmibe veszünk
s aztán a bajban újra visszaszaladunk
mot halskatarr og difteri,
hozzátok, mint hozzád ma én
reszkető szívvel… Mosolyogj rajtam, Balázs!
betente mandler og bronkitt. Og eg fekk lov
ki mint a szepegő kamasz,
térdeplek itt együgyű oltárod kövén –
å vekse opp, bli sunn og frisk.
mosolyogj rajtam, csak segíts!
Mert orv betegség öldös íme engemet
Nå har eg levd halvt hundre år, men utan takk,
és fojtogatja torkomat,
gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm
for aldri tenkte eg på deg.
zihál, s mint aki hegyre hág,
mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel,
I dag eg bed deg, biskop av Sebasta, hjelp!
kifulva, akként élek én
örökös lihegésben. S már az orvosok
Og tilgi alt eg har forsømt!
kése fenyeget, rossz nyakam
fölvágni, melyet hajdan oly megadón
Vi lever som naive barn, på dårars vis,
hajtottam gyertyáid közé,
mintha sejtettem volna már… Segíts, Balázs!
vi kastar knapt eit flyktig blikk
Hisz a te szent gégédet is
kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány
tilbake, berre stormar fram på livsens veg
kivégzett: tudhatod, mi az!
Te ismered a penge élét, vér izét,
og slepper gladeleg den hand
a megfeszített perceket,
a szakadt légcső görcseit, s a fulladás
som verna oss, mens gode makter smiler blidt
csatáját és rémületét.
Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,
slik vismenn gjer, og utan nag,
okos felnőtt! Te jól tudod,
mennyi kínt bír el az ember, mennyit nem sokall
sjølv når vi gløymer dei, og sidan, i vår nød,
még az Isten jósága sem,
s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is
kjem springande med hjartebank,
olyan nagy dolog a halál.
som eg til deg i dag ... Å, smil, sankt Blasius!
Du ser meg her, eit livredd barn,
på kne ved eit einfaldig altar, vigd til deg,
Ja, smil, men du må hjelpe meg!
Ein sniken sjukdom trugar med å drepe meg,
den kjøver strupen, snevrar inn
mitt svelg, eg får for lite luft og pustar tungt
lik ein som kliv i bratte fjell
og kjenner han blir veik, lik ein som ber ei bør
han ikkje vinn. Slik lever eg
andpusten utmødd. Og eg veit: Ein blank skalpell
ligg klar. Snart vil dei opne opp
den same hals som eg så tappert bøygde ned
mot dine lys da eg var barn.
Eg skulle berre visst... Å, hjelp, sankt Blasius!
Du kjende sjølv den kvasse kniv
mot strupen da du fall for usæl heidninghand,
du må jo vite kva det er!
Den stramme smak av blod når stålet støyter til,
dei spente, evige sekund,
det brotne luftrøyr, krampen, denne agoni
som kvelingsdøden alltid er.
Å, hjelp meg! Du er vis og vaksen og du veit
kva liding er, du kjenner alt,
du veit kor mykje mennesket kan halde ut,
kor langt den gode Gud kan gå,
kva dette liv er verdt... Og kanskje også det
at døden ikkje er så svær.