Balázsolás

Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs!

Gyermekkoromban két fehér

gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon

s úgy néztem a gyertyák közül,

mint két ág közt kinéző ijedt őzike.

Tél közepén, Balázs-napon

szemem pislogva csüggött az öreg papon,

aki hozzád imádkozott

fölém hajolva, ahogy ott térdeltem az

oltár előtt, kegyes szokás

szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én,

s ő se jól értett. De azért

te meghallgattad és megóvtad gyermeki

életem a fojtogató

torokgyíktól s a veszedelmes mandulák

lobjaitól, hogy fölnövén

félszáz évet megérjek, háladatlanul,

nem is gondolva tereád.

Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is,

segíts, Sebasta püspöke!

Lásd, így élünk mi, gyermek módra, balgatag,

hátra se nézünk, elfutunk

a zajló úton, eleresztve kezetek,

magasabb szellemek – de ti

csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt.

Nem sért ha semmibe veszünk

s aztán a bajban újra visszaszaladunk

hozzátok, mint hozzád ma én

reszkető szívvel… Mosolyogj rajtam, Balázs!

ki mint a szepegő kamasz,

térdeplek itt együgyű oltárod kövén –

mosolyogj rajtam, csak segíts!

Mert orv betegség öldös íme engemet

és fojtogatja torkomat,

gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm

zihál, s mint aki hegyre hág,

mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel,

kifulva, akként élek én

örökös lihegésben. S már az orvosok

kése fenyeget, rossz nyakam

fölvágni, melyet hajdan oly megadón

hajtottam gyertyáid közé,

mintha sejtettem volna már… Segíts, Balázs!

Hisz a te szent gégédet is

kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány

kivégzett: tudhatod, mi az!

Te ismered a penge élét, vér izét,

a megfeszített perceket,

a szakadt légcső görcseit, s a fulladás

csatáját és rémületét.

Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,

okos felnőtt! Te jól tudod,

mennyi kínt bír el az ember, mennyit nem sokall

még az Isten jósága sem,

s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is

olyan nagy dolog a halál.