A mélyben néma, hallgató világok,
Dubina je puna muka, nemi svet,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
u ušima mi tišina urla i povičem,
de nem felelhet senki rá a távol,
ali odgovora nema iz divlje,
a háborúba ájult Szerbiából
daleke, ratom omeđene Srbije,
s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
a ti si daleko. Glas tvoj dopire
s szivemben nappal ujra megtalálom,
kroz snove – danju srce te dotiče –
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
pa ćutim, dok neke ohole biljke
sok hűvös érintésü büszke páfrány.
oko mene sa prirodom se mire.
Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
Ne znam, kad mogu te ponovo sresti
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
bila si čvrsta, teška, kao poema,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
i lepa kao svetlost, kao senka,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
koju i nemo i slepo bi našao,
most bujdokolsz a tájban és szememre
sad si izvan horizonta, očima
belülről lebbensz, így vetít az elme;
te tražim, um te iznutra priziva,
valóság voltál, álom lettél ujra,
stvarnost u san je sada pretvorena,
kamaszkorom kútjába visszahullva
utonulo u bunar puberteta
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
ljubomorno pitam: voliš li me još?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
i da na vrhuncu mladosti jednom
a hitvesem leszel, - remélem ujra
supruga ćeš mi biti, – opet se nadam
s az éber lét útjára visszahullva
i kad se na budne staze vraćam
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -
znam, da jesi. Supruga i družica –
csak messze vagy! Túl három vad határon.
samo daleka! Iza tri surovih granica.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
Već je jesen. Zar me ovde ostavlja?
A csókjainkról élesebb az emlék;
Na poljupce jasna su sećanja;
csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
čekajući čudo provodim vreme,
bombázórajok húznak el felettem;
dok smrtonosni rojevi zuje iznad mene;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
diveći se plavetnilu neba tvoje oko
de elborult s a bombák fönt a gépben
sam video, ali postalo je mračno
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -
i bombama je padati htelo. Rob sam –
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
uprkos njih živim. Procenio sam
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
postojanje i sve što nadu priziva,
megjártam érted én a lélek hosszát,
i duž puteva duha i granica –
s országok útjait; bíbor parázson,
do tebe stižem; preko jarkog žara,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
ako treba i kroz strahote pakla
majd át magam, de mégis visszatérek;
ću se probiti i vratiti; ako treba
ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
biću tvrdokoran kao kora drveta,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
a u stalnoj opasnosti smirenost
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
u zlu odraslih, divljih muškaraca
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
me smiruje i poput hladnog vala:
a 2 x 2 józansága hull rám.
zakon 2×2 me obliva.
Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
Lager Heidenau iznad Žagubice u brdima,
1944. augusztus-szeptember
VIII-IX 1944.