Čo dbám, ak handrou ulíc je a zvádza,

Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,

no mňa až do hrobu nech odprevádza.

De elkisérjen egész a siromba.

Álljon előmbe izzó, forró nyárban:

Nech príde v lete žhavom, s vrúcim hlasom:

»Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.«

„Teba ja ľúbim, teba čakala som.“

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,

Csak a szivébe láthassak be néha.

Vyvrheľ, fľandra, vydedená huď si,

Ha vad viharban átkozódva állunk:

len nech by niekdy čítať smel v jej srdci.

Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:

Kľajúc keď staneme si v búrku besnú:

Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

nech sa nám nohy vedno zlomia, klesnú.

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:

Borúljon rám és óvjon átkarolva.

V chvíľach, keď by nám duše prekypeli:

Tisztító, szent tűz hogyha általéget:

slasť, spásu druhu druh nech saje z perí.

Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.

Mindig csókoljon, egyformán szeressen:

Keď ležím v prachu ulíc zbedovaný:

Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

nech klesne na mňa, objatím ma chráni.

Amiben minden álmom semmivé lett,

Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

Očistný svätý plam keď šľahne nami:

Kifestett arcát angyalarcnak látom:

spoločne leťme sveta priestorami.

A lelkem lenne: életem, halálom.

Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,

Vždy nech ma ľúba, rovnak vždy nech ľúbi

Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

v hrude a špine, prostred sĺz a zhuby.

Együtt kacagnánk végső búcsút intve,

Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

Nanič čo vyšlo z mojich snov a vidín,

Meghalnánk, mondván:

Ona nech vráti: nech je Ona Žitím.

»Bűn és szenny az élet,

Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.«

Jej nafarbená tvár mne anjelskou je,

1906

dušu si vidím v nej: smrť, žitie moje.

Rozbijúc mramor tabúľ, každé puto,

dychčiaci svet by vysmiali sme kruto.

Spolu by smiali sme sa, spolu mrúci,

ruka v ruke, druh druha zbožstvujúci.

Mrúc riekli by sme:

„Život brud je hriešny,

len dva sme boli čistí, bielo-snežní.“