Nije smrt, nije zadnja stanica,

Nem a halál, nem a végállomás,

to što do tamo vodi, to može biti teško.

mi oda vezet, az lehet nehéz.

Preko tanke cevi, u kožu zabodenih igala

Vékony csövön, bőrbe szúrt tűkön át

kap po kap me puni raspoznaja:

cseppenként tölt el a felismerés:

među žive nazad ne vodi cesta,

az élők közé nincsen visszaút,

kao ćelije u mom telu, istrulo je,

mint testemben a sejtek, szétrohadt,

ili eksplodiralo, ili trava obrasla,

vagy felrobbant, vagy benőtte a fű,

dugo stajati ni u mestu ne mogu.

egyhelyben állni sem tudok sokat.

Najpe boje počinju bledeti,

Először a színek fakulnak el,

kao kad prerano pada mrak,

mint mikor túl korán sötétedik,

potom konture, naposletku glas,

aztán a kontúrok, végül a hang,

do jutra tek doticaj izdrži.

az érintés tart csak ki reggelig.

Ako postoji jutro, ako postoji vaskrs,

Ha van reggel, ha van feltámadás,

ako sve to telo, duša poseduje,

testnek, léleknek hogyha van,

možda se isplati dostojanstveno otići.

talán megéri méltón menni el.

Još ne urlam. Još se držim.

Még nem ordítok. Még tartom magam.