Egyirányú

Nem a halál, nem a végállomás,

mi oda vezet, az lehet nehéz.

Vékony csövön, bőrbe szúrt tűkön át

cseppenként tölt el a felismerés:

az élők közé nincsen visszaút,

mint testemben a sejtek, szétrohadt,

vagy felrobbant, vagy benőtte a fű,

egyhelyben állni sem tudok sokat.

Először a színek fakulnak el,

mint mikor túl korán sötétedik,

aztán a kontúrok, végül a hang,

az érintés tart csak ki reggelig.

Ha van reggel, ha van feltámadás,

testnek, léleknek hogyha van,

talán megéri méltón menni el.

Még nem ordítok. Még tartom magam.