Nem a halál, nem a végállomás,

Nije smrt, nije zadnja stanica,

mi oda vezet, az lehet nehéz.

to što do tamo vodi, to može biti teško.

Vékony csövön, bőrbe szúrt tűkön át

Preko tanke cevi, u kožu zabodenih igala

cseppenként tölt el a felismerés:

kap po kap me puni raspoznaja:

az élők közé nincsen visszaút,

među žive nazad ne vodi cesta,

mint testemben a sejtek, szétrohadt,

kao ćelije u mom telu, istrulo je,

vagy felrobbant, vagy benőtte a fű,

ili eksplodiralo, ili trava obrasla,

egyhelyben állni sem tudok sokat.

dugo stajati ni u mestu ne mogu.

Először a színek fakulnak el,

Najpe boje počinju bledeti,

mint mikor túl korán sötétedik,

kao kad prerano pada mrak,

aztán a kontúrok, végül a hang,

potom konture, naposletku glas,

az érintés tart csak ki reggelig.

do jutra tek doticaj izdrži.

Ha van reggel, ha van feltámadás,

Ako postoji jutro, ako postoji vaskrs,

testnek, léleknek hogyha van,

ako sve to telo, duša poseduje,

talán megéri méltón menni el.

možda se isplati dostojanstveno otići.

Még nem ordítok. Még tartom magam.

Još ne urlam. Još se držim.