Nek se niko ne pothvata ludo,

Ne fogjon senki könnyelműen

Lakoumno ovih struna sveti΄;

A húrok pengetésihez!

Grdan teret svako prima na se

Nagy munkát vállal az magára,

Koji misli pevat započeti.

Ki most kezébe lantot vesz.

Ako ne znaš ništa drugo kaz΄ti

Ha nem tudsz mást, mint eldalolni

Nego radost i bol srca svog,

Saját fájdalmad s örömed:

Nisi nmuždan ni rodu ni svetu,

Nincs rád szüksége a világnak,

Kidaj žice – oprostiće Bog.

S azért a szent fát félretedd.

Mi bludimo po pustinji grdnoj

Pusztában bujdosunk, mint hajdan

Ko Mojsije u vremena ljuta,

Népével Mózes bujdosott,

Bog mu dade stub od ognja živa

S követte, melyet isten külde

Da mu narod sasvim ne zaluta.

Vezérül, a lángoszlopot.

Takve stube, takav oganj živi

Ujabb időkben isten ilyen

Šalje nebo i današnji dan –

Lángoszlopoknak rendelé

Za pesnici danas ide narod,

A költőket, hogy ők vezessék

Ide narod u svoj Kanaan.

A népet Kánaán felé.

Napred, dakle, ko ima glasa,

Előre hát mind, aki költő,

Napred s rodom, vi sveti junaci.

A néppel tűzön-vízen át!

Proklet bio ko se boji muka!

Átok reá, ki elhajítja

Proklet bio ko zastavu baci!

Kezéből a nép zászlaját.

Ko zastane, kom srce zastrepi,

Átok reá, ki gyávaságból

Nek ga bije i kletve i sram –

Vagy lomhaságból elmarad,

Koji gledeć gde se narod bori

Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,

Odmara se u zahlađu sam.

Pihenjen ő árnyék alatt!

Ima danas i lažnih proroka

Vannak hamis próféták, akik

Što su usklik do neba digli,

Azt hirdetik nagy gonoszan,

Koji vele da smo već na meti,

Hogy már megállhatunk, mert itten

Da smo u zemlju obećanu stigli.

Az ígéretnek földe van.

Lažu, lažu, gadno lažu, podlo –

Hazugság, szemtelen hazugság,

Nit im može verovati svet

Mit milliók cáfolnak meg,

Koj΄ i danas, gladan, žedan zebe,

Kik nap hevében, éhen-szomjan,

Noseć trnov na temenu splet.

Kétségbeesve tengenek.

Istom onda kad obilje prospe

Ha majd a bőség kosarából

Svakom svoje potpuno i ravno,

Mindenki egyaránt vehet,

Kad za stolom prava i slobode

Ha majd a jognak asztalánál

Svi budemo gostili se  slavno,

Mind egyaránt foglal helyet,

Kad kroz svaki prozor sunce sine

Ha majd a szellem napvilága

Kazujući da je duha dan:

Ragyog minden ház ablakán:

Onda istom reci da si stigo –

Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,

Tu je meta, Tu je Kanaan.

Mert itt van már a Kánaán!

Ali donde odmaranja nema,

És addig? addig nincs megnyugvás,

Borba, teret neka znoji ljude,

Addig folyvást küszködni kell. -

A život nam možda neće dati,

Talán az élet, munkáinkért,

Ništa dati za goleme trude!

Nem fog fizetni semmivel,

Al΄ u smrti nagrade će biti,

De a halál majd szemeinket

Tihe suze nakititi grob; ¾

Szelíd, lágy csókkal zárja be,

tad nek peva što kom srce žudi,

S virágkötéllel, selyempárnán

Onda može kad ne bude rob.

Bocsát le a föld mélyibe.

1847