Šta mari ako je ulični šljam,

Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,

Samo njenu ljubav do groba da znam.

De elkisérjen egész a siromba.

Álljon előmbe izzó, forró nyárban:

Nek stane preda me vrelog letnjeg dana:

»Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.«

„Tebe sam čekala, Tebi sam odana.“

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,

Csak a szivébe láthassak be néha.

Nek je odbačena, nek od strasti grca,

Ha vad viharban átkozódva állunk:

Samo da joj proniknem do srca.

Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:

Kroz vihore divlje kad nam noga stupa,

Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

Da drhtimo skupa, da padnemo skupa.

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:

Borúljon rám és óvjon átkarolva.

A u času blagom, kad duše zaneme,

Tisztító, szent tűz hogyha általéget:

Samo jedno drugom slast nek usne spreme.

Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.

Mindig csókoljon, egyformán szeressen:

A kad se valjam u uličnom blatu,

Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

Nek me Ona štiti s rukama o vratu.

Amiben minden álmom semmivé lett,

Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

Ako me sagori sveti oganj, nemir,

Kifestett arcát angyalarcnak látom:

Obletimo tada skupa čitav svemir.

A lelkem lenne: életem, halálom.

Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,

Nek me uvek voli jednako i ljubi:

Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

U suzama, blatu, u patnjama grubim.

Együtt kacagnánk végső búcsút intve,

Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

A čim se rasplinu svi moji snovi,

Meghalnánk, mondván:

Nek ih vrati Ona, Ona: Život Novi.

»Bűn és szenny az élet,

Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.«

Napudrano lice anđelski je srećno:

1906

Bila bi mi duša: život i smrt večno.

Slomivši kamene ploče i sve uze,

Od smeha nad svetom prolio bih suze.

Smehom bismo rekli i poslednje zbogom

I umrli držeći jedno drugo bogom.

Umrli bi s pesmom:

„Greh je život ceo,

Samo naš je bio čist i snežnobeo.“