Bio sam i sretan,

Voltam én boldog is,

sretan do kostiju u toj dolini:

csontomig boldog ama völgyben:

u nevinom Vučjem grotlu,

az ártatlan Farkastorokban,

al sretan u doba vuka

de ordasos korban boldog,

koji se nada udaren od čuda,

aki csodaütötten remél,

jer moja je košulja kao simbol

mert ingem riadalom jelképeként

straha pod đžbun je  zgužvana,

legyűrve a bokor alá,

jer u zlatnozelenim   refleksima

mert öltözöm az erdő meg a nap

sunca i šume u takvog se pretvaram

zöldarany reflexeibe olyanná,

koji s letnjim  očima, donosiocima

ki az üszök-hozó bandák szivét is

ugarka i srca probada.

átdöföli nyári szemével.

U toj dolini, u vučjem grotlu

Ama völgyben, a Farkastorokban,

nisam bio otpad, otpisan  sa

nem voltam veszendő, kiírtható

znakova postojanja, ni samotan

a világ jegyei közül, se magányos,

jer nevesta mi je kćerka boga nomada,

mert mátkám a nomád isten édeslánya,

zvuk, al bez zveketa lanca s vencem od lišća

zengés, de lánctalan, levélkoszorús,

kojoj  orao za svadbu najlepše

kinek nászajándékul küldi a sas

perje poklanja, da mrzi prašinu.

a legszebb tollát, hogy utálja a port.

Oltar nam je plamen suvadi, lep je zavet,

Oltárunk rőzse tüze, szép az eskű,

dizanje od duvana žutih prstiju

nikotinos ujjacskák emelkedése

na suludo prazan zenit iz sadašnjosti

őrjítően üres zenitre a korból,

smišljajući budućnost, priču:

s koholva a jövőt, a mesét:

iz prolistalih grana čadar za nas

leveles ágból kettőnknek sátrat

kao budući patriarh ja savijam

én hajlítok majdani pátriárka,

dok ruka pramame u vodi se skriva,

az ősmama keze pedig vízben lappang,

rakovi na prstima što su zavet

rákok a fölesküdt ujjacskákon

dale vise maljavo, uporno,

csüngnek alá mohosan, konokan,

u presi drže mesec i ružu,

satuba fogják a rózsát, holdat,

al više boli zadaje njihov plač u kotlu,

de fazékbeli sírásuk jobban fájdít,

zamisli kako mesto njih

érezd a helyükbe magunkat

centurije nas kkuhaju do rumanila

ahogy centuriók főznek veresre

i na steni lonca naši nokti škripe.

s körmünk csikorog egy kondér falán.

Al srećom ljubav nas ljubiti se u

De hála, a szerelem zöld sátorba

zeleni  čadar stavlja, nas vlastiti

csókolózni fektet, s a magunk tüze

plamen tera na slasti nečujno,

kínlat a gyönyörre hallatlanul,

i gladan na kreol - vrhove stupam,

étlen is a kreol csúcsokat hágom,

iz preplanulih leđa mi pljusak pljušti,

napfoltos hátamból zápor ered meg,

divlje - zlatni cimbal izvan, iznutra

vadezüst cimbalom kívül, belül,

dok ti se isuši slatka slina,

míg nyála kiszárad cukros szádnak,

već jedan kraj drugog razapeti na

s már egymás mellett fekszünk fölfeszítve

labuđoj krstači, u krasnoj obamrlosti

hattyúi keresztcsontunkra aléltan,

ležimo klonulo - i tako vidim:

szép ál-halálban – de így is látom:

preletiš svodove zelenih grana,

fölszállsz a zöld ágak ívein át,

parajući zrak noge ti pevaju,

légrepesztő lábaid énekelnek

i na leđima u zavežljaju duge

s szivárványbugyorban hátacskádon

spašavaš za treći milenij

átmented a harmadik évezredbe

svog potomka, zvezdanookog.

a porontyot, a csillagszeműt.

Sad mi je i strop i nebo i sunce od kreča,

Most mennyezetem, mennyem, napom is mész,

sad susret od kreča otkinutih

most mészből pattintott leveleknek,

listova,  u snu napuklih očnih

álomból fölrepedt szemhéjaknak

kapaka doživeti moram, vreme.

randevúját kell megérnem, idő.

Tu na čeličnim oprugama leži

Itt feküszik hanyatt acélrugókon

mi bledilo, ali to nisam ja,

halványságom, de nem ez vagyok én,

to telo nije moje, negde daleko

ez a test nem enyém, valahol távol

na zelenu binu si prikovao

egy zöld porondra igazi valómat

moju stvarnost, vreme, pregradio,

leszögezted, idő, elrekesztetted,

proneverio, ni u kavezu ne

elsikkasztottad s még rácsok közt se

pokazuješ, klovn - gospodaru, vreme.

mutatod, bár cirkuszos úr vagy, idő.

S vremenom palate, kuće, čvrste kule -

Idővel paloták, házak, erős várak –

nizam rascvetali red, al s vremenom

búgom a virágzó sort, de idővel

se kvare čvrsti zubi, kosa, vatra,

erős fog, hajzat és tűz is romolnak,

gusta lepota pastuha, geni, krv i pošiljka

a mén tömör labdája, a gének, a vér,

ne stiže putem pošte krvnih sudova

s nem érkezik címre az ér postaútján

do adrese, ili se ni ne pošalje,

a küldemény, vagy föl se adatik,

poput netaknutog paketa sol, fosfor,

szűz csomagként salakba fordul a só,

magnezij u šljaku se pretvara i luta

magnézium, foszfor s téved az óceán

do tame okeana da tamo cveta, vreme.

éjszakájába virágoskertnek, idő.

Nemam više reči za njih, ne slinim

Már nincs szavam értük és nem pityergem

za onim, koji su na drugom svetu.

magamhoz az ibolyántúliakat.

U kariranom svemiru s plamenim čvorištima

A tűzközpontokkal pepita űrben

čarolije avenija, žarnih točkova,

sugárutak, lángkerekek, más-más távlat

drugih perspektiva me ne privlače

varázsa se vonz, mert én sehová

jer nigde ne želim stići, ni do boga.

nem óhajtok eljutni, istenhöz se.

Crkvenu, kosmičku utehu moj um

A kozmoszi, egyházi vígaszt egyként

jednostavno odbija. Zašto da budem

személyem ellöki. Miért legyek én

trava, anđeo ili pak kukavica?

fűszál, vagy angyal, vagy éppen kakukk?

U mojoj sudbi je početak? Dobar je refren

Végemben a kezdet? Ez jó mondóka,

jer je i obrnuto loš, o gospodaru,

mert megfordítva is rossz, ó mylord,

lovorov cilindar koji to smisli

a laurus cilinder, mely ezt költötte,

baš je tako visok, dubok i okrugao.

pont ilyen magas és mély és kerek.

Tu ne nadutost, sušta patnja govori

Itt világos kín beszél, dehogyis a gőg,

jer mi je i strop i nebo i sunce od kreča

mert mész a mennyezetem, mennyem s napom,

i dok mi uši koji zeleno gube nisu

s még zöldjét veszejtő fülem nem elég

sasvim blede, para ih šum kreč-krošnje,

fakó, a mész-lomb zenéje még bántja,

ni srce mi nije sasvim bledo, zazire

szívem se elég fakó, a várhatóval

od primirja sa sudbinom, i uzalud

a megbékülést még utálja, s hiába

trošim rastrošno krv i kroz usta,

pazarlom a vért a számon is át,

od beline još nisam potpuno beo.

még nem vagyok fehérrel teljes fehér.

Al poput slabašnog koga nasilno hrane

De mint véznát, kit erőszakosan

ti me tako držiš u stezi, vreme,

etetnek, te úgy fogsz le engem, idő,

krečom do puknuća me hraniš, vreme,

te megetetsz mésszel rogyásig, idő,

i napukneš mi lukove zelenog

és megpattantod a zöld susogás

šuštanja i u mužaru lomiš:

íveit bennem s töröd mozsárban:

nema mene, ni uspomene. Ali

se emlék, se én. De idővel, idő,

s vremenom i ti ćeš crknuti, vreme,

te is kifordulsz, kidöglesz, idő,

uništit će te ništa - ja osećam ništa,

kipusztít a semmi – én érzem a semmit

i žalim te, vreme, jer u tebi živim,

és sajnállak, idő, mert benned élek,

sladunjavo pevam, čuješ li, vreme?

édesen éneklek, hallod-e idő?

To je elegija zelenog čadra.

Ez a zöld sátor elégiája.