1
1
Jer tad biva sve napušteno.
Mert elhagyatnak akkor mindenek.
Odvaja se što pipada nebu od onoga
Külön kerül az egeké, s örökre
što na kraju sveta zauvek pustoj zemlji
a világvégi esett földeké,
te posebno i tišina psećih jazbina.
s megint külön a kutyaólak csöndje.
U vazduhu jato ptica u begu.
A levegőben menekvő madárhad.
I videćemo izlazećeg sunca,
És látni fogjuk a kelő napot,
nem je poput pomahnitale zenice i
mint tébolyult pupilla néma és
smiren kao zver koja osmatra.
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.
Ali u izgnanstvu zoru čekajući,
De virrasztván a számkivettetésben,
jer tad me san izbegava,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
oglasim se u gluho doba noći
hányódom én, mint ezer levelével,
kao krošnja sa hiljadu listova:
és szólok én, mint éjidőn a fa:
Poznajete li kretanje godina,
Ismeritek az évek vonulását,
godina na zgužvanim poljima?
az évekét a gyűrött földeken?
I razumete li bore smrtnika,
És értitek a mulandóság ráncát,
poznajete li moju skrušenu šaku?
ismeritek törődött kézfejem?
Znate li ime usamljenosti?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
I znate li kakva tuga
És tudjátok, miféle fájdalom
gazi tu večnu tamu
tapossa itt az örökös sötétet
na popucalim kopitama, opnastim nogama?
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Noć, mraz, jamu,
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
klonulu glavu robijaša,
a rézsut forduló fegyencfejet,
da li poznajete ukočene jaruge,
ismeritek a dermedt vályukat,
poznajete li dubinu zemaljske patnje?
a mélyvilági kínt ismeritek?
Svanulo je. Drveća poput garavih prutova
Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
u infracrvenilu ljutog neba.
a haragos ég infravörösében.
Ovako polazim. Jedan čovek
Így indulok. Szemközt a pusztulással
ususret uništenju tiho korača.
egy ember lépked hangtalan.
Ničeg nema, senku ima.
Nincs semmije, árnyéka van.
I štap ima. I robijaško odelo ima.
Meg botja van. Meg rabruhája van.
2
2
Zbog toga sam učio hodati! Zbog ovih
Ezért tanultam járni! Ezekért
koraka, kasnih, gorkih.
a kései, keserü léptekért.
I doćiće veče i svojim blatom
S majd este lesz, és rámkövül sarával
obaviće me noć a ja ispod zatvorenih trepavica
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
dalje čuvam to kretanje,
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
te grozničave krošnje.
fácskákat s ágacskáikat.
Pojedinačne listove, vruću, sitnu šumu.
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Nekad je raj bio tu.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Obnavlja se bol u polusnu:
Félálomban újuló fájdalom:
njeni ogromni izdanci se čuju.
hallani óriási fáit!
Hteo sam doma, konačno doma stići,
Haza akartam, hazajutni végül,
kao što je u Bibliji napisano.
ahogy megjött ő is a Bibliában.
U dvorištu je moja zastrašujuća senka.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Skrušena tišina, u kući ostareli roditelji.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
I već stižu, i već me zovu, siromaci
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
već i plaču, grle me sa svojom nezgrapnošću.
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Prihvaća me poredak iskonski.
Visszafogad az ősi rend.
Nalaktim se na promajna sazvežđa –
Kikönyöklök a szeles csillagokra –
Samo da sad još jednom mogu s tobom
Csak most az egyszer szólhatnék veled,
koju sam tako voleo progovoriti. Godine za godinom,
kit úgy szerettem. Év az évre,
ali nisam se sustajao govoriti
de nem lankadtam mondani,
to što dete u pukotinu daske plačući zbori,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
već pomalo ugušenu nadu
a már-már elfuló reményt,
da ću stići i naći te.
hogy megjövök és megtalállak.
U grlu mi kuca tvoja blizina.
Torkomban lüktet közeled.
Prestrašen sam, poput neke zverke.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.
Tvojim rečnikom, ljudski govor
Szavaidat, az emberi beszédet
ja ne govorim. Postoje ptice
én nem beszélem. Élnek madarak,
koje su sad u besomučnom begu
kik szívszakadva menekülnek mostan
ispod neba, ispod užarenog neba.
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
U usijanu livadu ubodene samotne letve,
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
i nepomične goruće krletke.
és mozdulatlan égő ketrecek.
Ja ne razumem ljudski govor,
Nem értem én az emberi beszédet,
i ne govorim tvoj jezik.
és nem beszélem a te nyelvedet.
Moje reči su usamljeniji od reči!
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nemam reči.
Nincs is szavam.
Užasno njeno breme
Iszonyu terhe
ruši se u zraku,
omlik alá a levegőn,
zvukove telo nekog tornja seje.
hangokat ad egy torony teste.
Nigde te nema. Kako je svet prazan.
Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Jedna baštenska stolica, zaboravljena ležajka.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Među oštrim kamenjem zveketa moja senka.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Umoran sam. Stršim iz zemlje.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.
3
3
Vidi Bog da na suncu stojim.
Látja Isten, hogy állok a napon.
Moju senku na kamenu, tarabi vidi.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Senu mi u bezvazdušnoj presi
Lélekzet nélkül látja állani
bez daha vidi.
árnyékomat a levegőtlen présben.
Tad sam već kao da sam kamen;
Akkorra én már mint a kő vagyok;
mrtva bora, crtež hiljadu ureza,
halott redő, ezer rovátka rajza,
veća šaka otpadaka
egy jó tenyérnyi törmelék
biće tad već lice stvorenja.
akkorra már a teremtmények arca.
I na obrazima su bore umesto suza,
És könny helyett az arcokon a ráncok,
otiče, otiče prazna jaruga.
csorog alá, csorog az üres árok.
1956
1956