Voltam én boldog is,

Bio sam i sretan,

csontomig boldog ama völgyben:

sretan do kostiju u toj dolini:

az ártatlan Farkastorokban,

u nevinom Vučjem grotlu,

de ordasos korban boldog,

al sretan u doba vuka

aki csodaütötten remél,

koji se nada udaren od čuda,

mert ingem riadalom jelképeként

jer moja je košulja kao simbol

legyűrve a bokor alá,

straha pod đžbun je  zgužvana,

mert öltözöm az erdő meg a nap

jer u zlatnozelenim   refleksima

zöldarany reflexeibe olyanná,

sunca i šume u takvog se pretvaram

ki az üszök-hozó bandák szivét is

koji s letnjim  očima, donosiocima

átdöföli nyári szemével.

ugarka i srca probada.

Ama völgyben, a Farkastorokban,

U toj dolini, u vučjem grotlu

nem voltam veszendő, kiírtható

nisam bio otpad, otpisan  sa

a világ jegyei közül, se magányos,

znakova postojanja, ni samotan

mert mátkám a nomád isten édeslánya,

jer nevesta mi je kćerka boga nomada,

zengés, de lánctalan, levélkoszorús,

zvuk, al bez zveketa lanca s vencem od lišća

kinek nászajándékul küldi a sas

kojoj  orao za svadbu najlepše

a legszebb tollát, hogy utálja a port.

perje poklanja, da mrzi prašinu.

Oltárunk rőzse tüze, szép az eskű,

Oltar nam je plamen suvadi, lep je zavet,

nikotinos ujjacskák emelkedése

dizanje od duvana žutih prstiju

őrjítően üres zenitre a korból,

na suludo prazan zenit iz sadašnjosti

s koholva a jövőt, a mesét:

smišljajući budućnost, priču:

leveles ágból kettőnknek sátrat

iz prolistalih grana čadar za nas

én hajlítok majdani pátriárka,

kao budući patriarh ja savijam

az ősmama keze pedig vízben lappang,

dok ruka pramame u vodi se skriva,

rákok a fölesküdt ujjacskákon

rakovi na prstima što su zavet

csüngnek alá mohosan, konokan,

dale vise maljavo, uporno,

satuba fogják a rózsát, holdat,

u presi drže mesec i ružu,

de fazékbeli sírásuk jobban fájdít,

al više boli zadaje njihov plač u kotlu,

érezd a helyükbe magunkat

zamisli kako mesto njih

ahogy centuriók főznek veresre

centurije nas kkuhaju do rumanila

s körmünk csikorog egy kondér falán.

i na steni lonca naši nokti škripe.

De hála, a szerelem zöld sátorba

Al srećom ljubav nas ljubiti se u

csókolózni fektet, s a magunk tüze

zeleni  čadar stavlja, nas vlastiti

kínlat a gyönyörre hallatlanul,

plamen tera na slasti nečujno,

étlen is a kreol csúcsokat hágom,

i gladan na kreol - vrhove stupam,

napfoltos hátamból zápor ered meg,

iz preplanulih leđa mi pljusak pljušti,

vadezüst cimbalom kívül, belül,

divlje - zlatni cimbal izvan, iznutra

míg nyála kiszárad cukros szádnak,

dok ti se isuši slatka slina,

s már egymás mellett fekszünk fölfeszítve

već jedan kraj drugog razapeti na

hattyúi keresztcsontunkra aléltan,

labuđoj krstači, u krasnoj obamrlosti

szép ál-halálban – de így is látom:

ležimo klonulo - i tako vidim:

fölszállsz a zöld ágak ívein át,

preletiš svodove zelenih grana,

légrepesztő lábaid énekelnek

parajući zrak noge ti pevaju,

s szivárványbugyorban hátacskádon

i na leđima u zavežljaju duge

átmented a harmadik évezredbe

spašavaš za treći milenij

a porontyot, a csillagszeműt.

svog potomka, zvezdanookog.

Most mennyezetem, mennyem, napom is mész,

Sad mi je i strop i nebo i sunce od kreča,

most mészből pattintott leveleknek,

sad susret od kreča otkinutih

álomból fölrepedt szemhéjaknak

listova,  u snu napuklih očnih

randevúját kell megérnem, idő.

kapaka doživeti moram, vreme.

Itt feküszik hanyatt acélrugókon

Tu na čeličnim oprugama leži

halványságom, de nem ez vagyok én,

mi bledilo, ali to nisam ja,

ez a test nem enyém, valahol távol

to telo nije moje, negde daleko

egy zöld porondra igazi valómat

na zelenu binu si prikovao

leszögezted, idő, elrekesztetted,

moju stvarnost, vreme, pregradio,

elsikkasztottad s még rácsok közt se

proneverio, ni u kavezu ne

mutatod, bár cirkuszos úr vagy, idő.

pokazuješ, klovn - gospodaru, vreme.

Idővel paloták, házak, erős várak –

S vremenom palate, kuće, čvrste kule -

búgom a virágzó sort, de idővel

nizam rascvetali red, al s vremenom

erős fog, hajzat és tűz is romolnak,

se kvare čvrsti zubi, kosa, vatra,

a mén tömör labdája, a gének, a vér,

gusta lepota pastuha, geni, krv i pošiljka

s nem érkezik címre az ér postaútján

ne stiže putem pošte krvnih sudova

a küldemény, vagy föl se adatik,

do adrese, ili se ni ne pošalje,

szűz csomagként salakba fordul a só,

poput netaknutog paketa sol, fosfor,

magnézium, foszfor s téved az óceán

magnezij u šljaku se pretvara i luta

éjszakájába virágoskertnek, idő.

do tame okeana da tamo cveta, vreme.

Már nincs szavam értük és nem pityergem

Nemam više reči za njih, ne slinim

magamhoz az ibolyántúliakat.

za onim, koji su na drugom svetu.

A tűzközpontokkal pepita űrben

U kariranom svemiru s plamenim čvorištima

sugárutak, lángkerekek, más-más távlat

čarolije avenija, žarnih točkova,

varázsa se vonz, mert én sehová

drugih perspektiva me ne privlače

nem óhajtok eljutni, istenhöz se.

jer nigde ne želim stići, ni do boga.

A kozmoszi, egyházi vígaszt egyként

Crkvenu, kosmičku utehu moj um

személyem ellöki. Miért legyek én

jednostavno odbija. Zašto da budem

fűszál, vagy angyal, vagy éppen kakukk?

trava, anđeo ili pak kukavica?

Végemben a kezdet? Ez jó mondóka,

U mojoj sudbi je početak? Dobar je refren

mert megfordítva is rossz, ó mylord,

jer je i obrnuto loš, o gospodaru,

a laurus cilinder, mely ezt költötte,

lovorov cilindar koji to smisli

pont ilyen magas és mély és kerek.

baš je tako visok, dubok i okrugao.

Itt világos kín beszél, dehogyis a gőg,

Tu ne nadutost, sušta patnja govori

mert mész a mennyezetem, mennyem s napom,

jer mi je i strop i nebo i sunce od kreča

s még zöldjét veszejtő fülem nem elég

i dok mi uši koji zeleno gube nisu

fakó, a mész-lomb zenéje még bántja,

sasvim blede, para ih šum kreč-krošnje,

szívem se elég fakó, a várhatóval

ni srce mi nije sasvim bledo, zazire

a megbékülést még utálja, s hiába

od primirja sa sudbinom, i uzalud

pazarlom a vért a számon is át,

trošim rastrošno krv i kroz usta,

még nem vagyok fehérrel teljes fehér.

od beline još nisam potpuno beo.

De mint véznát, kit erőszakosan

Al poput slabašnog koga nasilno hrane

etetnek, te úgy fogsz le engem, idő,

ti me tako držiš u stezi, vreme,

te megetetsz mésszel rogyásig, idő,

krečom do puknuća me hraniš, vreme,

és megpattantod a zöld susogás

i napukneš mi lukove zelenog

íveit bennem s töröd mozsárban:

šuštanja i u mužaru lomiš:

se emlék, se én. De idővel, idő,

nema mene, ni uspomene. Ali

te is kifordulsz, kidöglesz, idő,

s vremenom i ti ćeš crknuti, vreme,

kipusztít a semmi – én érzem a semmit

uništit će te ništa - ja osećam ništa,

és sajnállak, idő, mert benned élek,

i žalim te, vreme, jer u tebi živim,

édesen éneklek, hallod-e idő?

sladunjavo pevam, čuješ li, vreme?

Ez a zöld sátor elégiája.

To je elegija zelenog čadra.