Há uma semana que só já

Már egy hete csak a mamára

penso a cada instante na mamã.

gondolok mindíg, meg-megállva.

Com um cesto rangente nos braços

Nyikorgó kosárral ölében,

ia ao sótão, num desembaraço.

ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,

Eu era ainda homem sincero,

ordítottam, toporzékoltam.

gritava, os pés em desespero.

Hagyja a dagadt ruhát másra.

Deixa pra outros a roupa tesa.

Engem vigyen föl a padlásra.

Leve-me a mim ao sótão, não peso.

Csak ment és teregetett némán,

nem szidott, nem is nézett énrám

Mas subia, estendia, calada,

s a ruhák fényesen, suhogva,

sem um ralho, nem sequer olhada,

keringtek, szálltak a magosba.

e as roupas em luz, num frufulhar,

Nem nyafognék, de most már késő,

volteavam, esvoaçavam no ar.

most látom, milyen óriás ő –

szürke haja lebben az égen,

Não chorarei, que tarde é já, antes

kékítőt old az ég vizében.

observo como ela era gigante –

seu cabelo ruço no céu vaga,

o azul dissolve na celeste água.