Egy híd, egy forró betonút,

Jedan most, betonska cesta,

üríti zsebeit a nappal,

dan ispražnjava džepove,

rendre kirakja mindenét.

redom sve izlaže.

Magad vagy a kataton alkonyatban.

Sam si kad pada praskozorje.

Mint gyűrött gödör feneke a táj;

Krajolik je kao dno izgužvane rake;

izzó hegek a káprázó homályban.

u zaslepljujućem mraku usijane svalje.

Alkonyodik. Dermeszt a ragyogás,

Polako se smrkava. Ledi blistanje,

vakít a nap. Sosem felejtem, nyár van.

sunce zaslepljuje. Neću zaboraviti, leto je.

Nyár van és villámló meleg.

Leto je i sevajuća vrućina.

Állnak, s tudom, szárnyuk se rebben,

Stoje i znam, krila su im nepomična,

a szárnyasok, mint égő kerubok

pernata živina, kao plamteći herubi

a bedeszkázott, szálkás ketrecekben.

u dašćanim, iverje punim kavezima.

Emlékszel még? Először volt a szél;

Sećaš li se? Prvo je došao vetar,

aztán a föld; aztán a ketrec.

zatim zemlja; zatim kavez.

Tűz és ganaj. És néhanap

Vatra i balega. I ponekad

pár szárnycsapás, pár üres reflex.

po koji zamah krila, prazan odsev.

És szomjuság. Én akkor inni kértem.

I žeđ. Tad sam  molio piće.

Hallom ma is a lázas kortyokat,

I danas čujem grozničave gutljaje

és tehetetlen tűröm, mint a kő,

i bespomoćno podnosim, kao kamen,

és kioltom a káprázatokat.

i ugasim obmane.

Esztendők múlnak, évek, s a remény -

Prolaze dani, godine i nada –

mint szalma közt kidöntött pléhedény.

kao u slami prevrnuta tava.