Sankt Blasius, eg bed deg vent og vakkert: Hjelp!
Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs!
Gyermekkoromban két fehér
Eingong da eg var liten gut
gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon
s úgy néztem a gyertyák közül,
dei heldt to kvite lys opp mot min tynne hals,
mint két ág közt kinéző ijedt őzike.
Tél közepén, Balázs-napon
eg stirra storøygd mellom dei,
szemem pislogva csüggött az öreg papon,
aki hozzád imádkozott
eit lite rådyr mellom to små tre, forskremt.
fölém hajolva, ahogy ott térdeltem az
oltár előtt, kegyes szokás
Og vinters tid, på dagen din,
szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én,
s ő se jól értett. De azért
hang mine augo ved den snille, gamle prest
te meghallgattad és megóvtad gyermeki
életem a fojtogató
som bad til deg og bøygde seg
torokgyíktól s a veszedelmes mandulák
lobjaitól, hogy fölnövén
mot vesle meg som låg ved altaret, på kne
félszáz évet megérjek, háladatlanul,
nem is gondolva tereád.
og mulla bøner på latin
Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is,
segíts, Sebasta püspöke!
som ingen av oss heilt forstod. Det var ein from
Lásd, így élünk mi, gyermek módra, balgatag,
hátra se nézünk, elfutunk
og gammal skikk. Og likevel:
a zajló úton, eleresztve kezetek,
magasabb szellemek – de ti
Du høyrde bøner, og du var min barndoms vern
csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt.
Nem sért ha semmibe veszünk
mot halskatarr og difteri,
s aztán a bajban újra visszaszaladunk
hozzátok, mint hozzád ma én
betente mandler og bronkitt. Og eg fekk lov
reszkető szívvel… Mosolyogj rajtam, Balázs!
ki mint a szepegő kamasz,
å vekse opp, bli sunn og frisk.
térdeplek itt együgyű oltárod kövén –
mosolyogj rajtam, csak segíts!
Nå har eg levd halvt hundre år, men utan takk,
Mert orv betegség öldös íme engemet
és fojtogatja torkomat,
for aldri tenkte eg på deg.
gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm
zihál, s mint aki hegyre hág,
I dag eg bed deg, biskop av Sebasta, hjelp!
mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel,
kifulva, akként élek én
Og tilgi alt eg har forsømt!
örökös lihegésben. S már az orvosok
kése fenyeget, rossz nyakam
Vi lever som naive barn, på dårars vis,
fölvágni, melyet hajdan oly megadón
hajtottam gyertyáid közé,
vi kastar knapt eit flyktig blikk
mintha sejtettem volna már… Segíts, Balázs!
Hisz a te szent gégédet is
tilbake, berre stormar fram på livsens veg
kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány
kivégzett: tudhatod, mi az!
og slepper gladeleg den hand
Te ismered a penge élét, vér izét,
a megfeszített perceket,
som verna oss, mens gode makter smiler blidt
a szakadt légcső görcseit, s a fulladás
csatáját és rémületét.
slik vismenn gjer, og utan nag,
Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,
okos felnőtt! Te jól tudod,
sjølv når vi gløymer dei, og sidan, i vår nød,
mennyi kínt bír el az ember, mennyit nem sokall
még az Isten jósága sem,
kjem springande med hjartebank,
s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is
olyan nagy dolog a halál.
som eg til deg i dag ... Å, smil, sankt Blasius!
Du ser meg her, eit livredd barn,
på kne ved eit einfaldig altar, vigd til deg,
Ja, smil, men du må hjelpe meg!
Ein sniken sjukdom trugar med å drepe meg,
den kjøver strupen, snevrar inn
mitt svelg, eg får for lite luft og pustar tungt
lik ein som kliv i bratte fjell
og kjenner han blir veik, lik ein som ber ei bør
han ikkje vinn. Slik lever eg
andpusten utmødd. Og eg veit: Ein blank skalpell
ligg klar. Snart vil dei opne opp
den same hals som eg så tappert bøygde ned
mot dine lys da eg var barn.
Eg skulle berre visst... Å, hjelp, sankt Blasius!
Du kjende sjølv den kvasse kniv
mot strupen da du fall for usæl heidninghand,
du må jo vite kva det er!
Den stramme smak av blod når stålet støyter til,
dei spente, evige sekund,
det brotne luftrøyr, krampen, denne agoni
som kvelingsdøden alltid er.
Å, hjelp meg! Du er vis og vaksen og du veit
kva liding er, du kjenner alt,
du veit kor mykje mennesket kan halde ut,
kor langt den gode Gud kan gå,
kva dette liv er verdt... Og kanskje også det
at døden ikkje er så svær.