Som en besatt: han sjangler, faller, reiser seg på ny,

Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,

s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,

går innbitt på, med verk i kne, med føttene som bly.

de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,

s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,

Hver gang han stuper, står han opp, som løfter vinger ham!

s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,

hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.

Forgjeves lokker grøftens hvile. Alt han tør, er fram.

Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok

fölött régóta már csak a perzselt szél forog,

Og spør du hvorfor, mumler han kan hende om et sted

hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,

és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.

der konen venter, og en død i alderdom og fred.

Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom

mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;

Den stakkaren må være gal, for siden lenge rår

ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán

a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,

jo bare lukt av brann og øde over hjem og gård.

s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,

a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,

I grus er falt hver vegg, og knekket hagens plommetrær,

és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,

s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, -

all nattens myke ømhet splintret. Angsten skriker der.

de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!

Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!

Å, trodde jeg som han at alt mitt hjerte lukkes om,

Bor, 1944. szeptember 15.

så verd å elske, ennå finnes, ennå roper: kom!

at bier ennå summer bak den gamle svalgangs dør

der plommesyltetøyet kjøles duftende som før,

og hagen middagsdøser. Sakte gynger på hver gren

de nakne frukter over sensomrens solgylne plen ...

Og venter ikke Fanni, blond mot hekkens røde kratt

i skumringen? Se, alle skygger lengter mildt mot natt.

Kan ennå allting bli som før? Så rund er månen nu.

Min venn, gå ikke fra meg. Rop! Jeg reiser meg som du.

Bor, 15. september 1944