Tak stulily se naše prsty,

Úgy bújtak össze ujjaink,

líbajíce se dvakrát pěti

csókolva egymást kétszer öt

svými stehny, jak pářící se

combjukkal, mint szeretkező,

fantastická zvířátka;

fantasztikus kis állatok;

tak dusily se naše prsty

úgy fuldokoltak ujjaink

navzájem v sobě, nemohoucí,

egymásban tehetetlenül,

jak vězni se zbytkem svých nocí,

mint elítélt, vak rabok a

v kleci před rozedněním smrti;

halál ketrec-vasai közt;

a přec od našich závistivců

irigyeinktől ujjaink

ukradly takovou jen chvíli,

mégis oly percet loptak el,

že šťastnou, nejšťastnější noc

hogy hosszú, boldog éjszakát

jsme dlouho – k nedosnění – snili;

álmodtunk végig azalatt;

pak obě ruce spočívaly

aztán a két kéz úgy pihent

nehybně v sobě navzájem

egymásban mozdulatlanúl,

jako milenci sebevrazi,

mint két öngyilkos szerető,

které už oba kryje zem.

akit már együtt fed a föld.