A MÚMIA

Most úgy fekszem a bús ágyon kinyúlva,

Mint múmia, mely fekszik s nem enyész,

És süppedt mellét nyomja lomha gúla,

És holt szemét beszőtte halk penész.

Fáraó, hallod? - zeng Egyiptom túl a

Vak síron, s vágyak Nilusába néz

Arany visszfényü sok-sok szem kigyúlva:

Ó, zeng s ragyog az Élet, s te nem élsz.

Hej, Fáraó, te árva múmia.

Hát minden jónak el kell múlnia?

Szólj, Nap fia, hol van sok régi kincsed?

Hiába. Két hűs karom összetéve,

Fekszem, halott úr, harmincezer éve,

S a sötétben őriznek néma szfinxek.