1932. május 5.

(Huszonharmadik évem)

Dóczi Györgynek

Huszonharmadik évem huppant le

súlyosan most a bokrom alá;

kenyerem fele már kemény

fogaim közt, másfele pattogón

sül a férfikor napja alatt

és egyre ritkábban gondolok vissza

bokros harcaimból a szoknya alá,

honnan gyerekkorom ólábu évei

totyognak elő s kezükkel integetnek.

A szeretőm harcaim társa és

ösmeri életemet; ösmerte

fecskéim is eresz szakálla alatt és

látta a fészek karimáján fecskefi

kis torkát, hogy nyeldeste a szellőt s

tátogott ügyetlen féreg után!

ó, széles csőröm nekem is sárgán

csillant a fényben s boldogan

majszolt vajas szavakat még.

Most kürt szava számon a szó

és elvtársaimnak hangos indulása!

Figyeljetek a szeretőmre! nagy

kék szeme van s jó lány: szemeteslovakat

traktál az uccán kockacukorral;

ő tudja, hogy külvároson később

tuskót és szenet szedegettem! s

csimpaszkodtam kocsik farán kis

szatyorokkal, mint a többi gyerek

és mint a majmok! ő tudja, mikor

keveredtek réti szavaim közé

a pesti dumák; mint a tölcséres

vihar, hogy hízott a nyelvem és

ropogott s hogy vitte versekbe

szerte a lábadozó szél!

Most huszonharmadik évem ért be,

megtűzte a napfény! a szeretőm

néggyel kevesebb. Mikor ő született

akkortájt ülték körül a vének

a hőshalni indulók dombját s

ápolták áporodott szakálluk zeneszóra!

így nőtt föl ő és semmin sem

csodálkozik immár; dolgos kezével

átfogja kezem, ha ügyész fizet

a verseimért s mosolyog. Csókjait

úgy hordom mint vértet a hősi csatán.