Pesti elégia

Micsoda város! Mocsokkal vastagon loccsan a sár.

  A gyász bíborát latyakkal igyekszik befedni február.

  Az ólmos esővel szüntelen szaporodva szemét szitál.

Koromtól feketéllnek erjedve a hókupacok.

  Fölsebzett, csonkított teste a lucsokba belevacog

  A Városnak, amellyel a sárban is egy vagyok.

A Körút sebeit mint rossz hadivatta borítja a köd.

  A Royal, az Emke még fekete, üszkös – már nem füstölög.

  A New York új villanya vibrál a tátogó romok között.

A Városnak, mely a városölő éghajlatot kiállta,

  Tápászkodik, kigyúllad meggyötört léhasága,

  Nem fullad bele most sem a malteros, terjedő sárba.

Tíz óra. Az élet villanya vibrál még – nem sokáig. 

  A csüggedés gyámoltalanul berúgva a sárba okádik.

  Gyér gépkocsizaj rebbenti Pest gubbasztó éjszakáit.

De micsoda hangok szálltak a Város utcáin át!

  Sosevolt remény hallatta itt fiatal füttyszavát, 

  S szikráztatta föl érveit a végső tisztaság.

Emlékszik fényeire még egymásra villanó szemünk –

  Ugye, szegény barátaim, mi mindenre emlékezünk?

  A Város kihagyó kőszive együtt dobog velünk.

Kihagy a Város kőszíve, de meg nem áll soha,

  S ha minden kövét lerontaná a Végzet valaha,

  Az Időben épül újra föl, mert van hozzá joga.

Mert nem a kövei teszik, traverzei, falai,

  Ha százszor leromboltatik, megmarad annak, ami:

  Meg tudta örök életét a Haláltól váltani.

A Város megváltotta magát és meg tudott váltani engem:

  Ott úsznak minden bűneim a februári szennyben.

  Meglett a nagy Feloldozás, a földön, a jelenben.

S kihull szívemből a kárhozat, a magányos bélyegű bánat:

  A Város megváltotta magát és megváltott magának.

  Sebeiből felém ragyog a nem remélt bocsánat.

Kihúnyt már minden villany és dereng a ködben a hit:

  Tudom, valahogy, valahol majd beszámíttatik,

  Hogy itt éltem és egyszer sem akartam élni máshol, csak itt.