Hét napja

Tintába mártom tollamat És tiszta, kék égbe magamat.

Félrerángatom a harangkötelet,  Falbaverdesem szegény fejemet.

Ki látja meg, hogy már látszanak  Kilógó nyelvünkön az igért utak, Hogy nincsen hiába semmi és a minden  Nem siklott ki föltépett ereinken, Hogy kristály szeretne lenni a patkány is  S a darabkább utálja már a darabkát is,  Hogy magadat tisztán találod meg másban  És nyugalom van a szükséges rohanásban,  Hogy leheletünktől kigyúlnak a házak,  És engesztelő vízzel már locsolgatnának,  Hogy hírlak robbannak a szegényemberekben?!

Ó, barátaim, hét napja nem ettem.

1924. máj.